A kecskeméti Forrás folyóirat 2010. novemberi számában olvasom Mózes Huba Kultúrák egylényegűsége című írásában, hogy Kovács András Ferenc Sötét tus, néma tinta című verskötete „arra késztet bennünket, hogy a költő partnerévé váljunk egymástól távoli kultúrák egylényegűségének, saját nyugat-európaiságunk, japánságunk, görögségünk-latinságunk átérzésében”. Az irodalom valóban alkalmas a különböző kulturális rétegek előhívására, mozgósítására, amennyiben van honnét előhívni azokat, amennyiben a nyitottság, a befogadás szándéka megteremti az egymástól eltérő civilizációs és kulturális tartalmak egymásmellettiségét. Ennek megteremtésére is alkalmas az irodalom.
Amióta Angela Merkel német kancellár bátran kijelentette, hogy a multikulturális Németország modellje, amely szerint a különböző kultúrák harmonikusan élhetnek egymás mellett, „teljességgel megbukott”, talán nagyobb figyelemmel fordulunk a szkeptikusabb hangütésű meglátások felé. A multikulturalizmus vészharangját Merkel asszony előtt Nagy-Britanniában kongatták meg a 2005-ös bombarobbantásokat követően. Miután az öngyilkos merénylőkről kiderült, hogy a szigetországban nevelődött bevándorlók, akik nem hogy szocializálódtak volna a társadalmi környezetben, hanem gyűlölettel a befogadó társadalom megsemmisítésére törtek, Trevor Philips, a brit Faji Egyenlőség Bizottságának elnöke is úgy nyilatkozott, hogy a multikulturalizmus „egy másik korszakhoz tartozott”, az ellenzék pedig felszólította a kormányt, hogy szakítson az „idejétmúlt” multikulturalizmussal. 1
De kanyarodjunk vissza az irodalomhoz, hiszen onnét indultunk. Méghozzá az Erdélyben született magyar művekhez, hiszen Kovács András Ferenc említett versei is ott születtek. Szilágyi István válogatott elbeszéléseinek egyikében székelyes kedéllyel beszél a magyar és a román nép toleranciájáról és multikulturalizmusáról, arról, hogy a magyarok és a románok időnként meg szokták ölni egymást. „Van hogy csak száz évben egyszer. Van, hogy gyakrabban: húsz-harmincévenként. Merthogy nem hiányzunk egymásnak. Legalábbis ezt szoktuk hazudni magunknak, amikor kinyírjuk a másikat.”2
A csíki székely létformája a maga fajtája iránt se mutat túl sok toleranciát. Erről a hamarosan hosszabban is idézésre kerülő Orbán János Dénes írja, hogy köztük nem múlhat el mulatság anélkül, hogy valakit meg ne késeljenek, ha a bicskázás valami oknál fogva elmaradna, akkor kötelező érvénnyel meg kell ismételni a mulatságot. Szapora, de mégis kis létszámú a csíki székelység. A családokban eleve nyolc-kilenc gyermek születik, de csak egy-kettő éli meg a felnőttkort. Az említett szerző magyarázata szerint egyik gyereket elviszi a patak, a másikat a láp, harmadikat a vadon, negyediket a pokolsármező. Egyet a többi gyerek öl meg játék közepette, egyet kamaszkorában megkéselnek, egyet meg vagy a kocsmában vagy a bálban gyilkolnak meg. A beszűkült létlehetőségek azonban nem csupán családi, vagy a nemzet regionális karakterjegyek folyományai, hanem a hely történelmének öröksége.
Erről írja a következőket Orbán János Dénes Véres képeslap Erdélyből, avagy a gölöncséri veszedelem című elbeszélésében3: „Elátkozott egy tartomány volt mindig. Ide menekültek az utolsó homo neanderthalisok, de a homo sapiensek felkutatták és megették őket, hogy nyomuk sem maradt. Aztán idejöttek az agatürszök, s itt tengődtek, amíg ki nem irtották őket a kelták. Itt tanyáztak a dákok is mindaddig, amíg a rómaiak le nem mészárolták őket. Aztán a dúvadak és a természeti katasztrófák által megtizedelt rómaiakat – meg egymást – lekaszabolták a vizigótok, a taifalok, a gepidák és a vandálok, őket meg mind a véreskezű hunok. A hunok rejtélyes eltűnése után beszivárogtak az avarok, de őket elpusztították a besenyők. Aztán megjelent egy szörnyű nép, a siculusok, vagyis a székelyek népe, kiket a véreskezű hunok ivadékainak tartanak, és kiirtottak mindenkit... Aztán jöttek a magyarok és testvérséget kötöttek a székelyekkel. Itt irtogatták egymást békében, míg jött a tatár, a tatárt követően pedig a pestis, és alig maradt túlélő ezen az elátkozott vidéken. Aztán jött a szász meg a román, aztán a török, aztán a labanc, egymás hegyén-hátán, maguk előtt hajtva a másikat, s hullottak az emberek, mint a legyek.
Egyetlen egyről sem tudunk, aki életben maradt volna.”
Miként eme kurta irodalmi visszatekintésből kitűnik, a történelem önmagában élő lecke toleranciából és multikulturalizmusból, amit csak részletgazdagabbá tesznek a jelenkor történései. Jóhiszeműek, megszállottak, együgyűek, humanizmusra és erkölcsre esküvők, naivak és lánglelkűek, mi mindannyian hinni akarunk megvalósításukban, és lehet, hogy a múlt tanulsága csak erősíti a hitünket. Vagy balgaságunkat.
1 vö. Egedy Gergely: A multikulturalizmus dilemmái: Nagy-Britannia példája. Polgári Szemle, 2006. június, 2. évfolyam, 6. szám
2 Tájkép tutajjal in. Bolygó tüzek, Magvető, Bp., 2009, 152.
3 Székelyföld, 2010. július, XIV. évfolyam, 7. szám
