A közélet az emberek társadalmi érintkezésének a színtere. A politikai, kormányzati, igazgatási szervek, testületek, civil szervezetek közérdekű tevékenységének összessége, rendszere. Az egyház közérdekű tevékenysége is közéleti szerepvállalás, itt csak az lehet a kérdés, hogy hova soroljuk az egyházat, a civil, vagyis a nem kormányzati szervek közé, vagy máshova.
Véleményem szerint az egyházra mint a közélet különálló, autonóm szereplőjére kell tekinteni.
Ha már a fogalmi tisztázásnál tartunk, akkor azt is tegyük világossá, hogy mit értünk jelen esetben az egyház fogalma alatt. Ez mint kérdés csak azért vetődhet föl, mert a magyarországi egyházbejegyzési szabályozás alapján közjogi értelemben például szcientista, metafizikai és még ki tudja, milyen egyházról is szót ejthetünk. A keresztény értelmezésnél maradva: Jézus egyetlen egyházat alapított. Ennek a jegyében a következőkben kizárólag a keresztény egyházat, a keresztény egyházakat értjük a fogalom alatt.
Az egyháznak a keresztény tanítás alapján látható és láthatatlan oldala van, a látható oldal alatt a szervezeti jelenlétét értjük. (Nem a látható és a láthatatlan egyházról szóló dogmatikai tanításra utalok itt, hanem arra, hogy az egyház élő organizmus, amely látható és láthatatlan részből áll.) Ezt a különbségtételt azért kell hangsúlyozni, mert az egyházat a kívülállók, sőt néha tévesen a bennlévők is, gyakran kizárólag látható oldaláról közelítik meg: kiegyenlítik a klérussal, a pápai, püspöki megnyilatkozásokkal és az egyházhoz kötődő infrastruktúrával az egyik oldalról, a másik oldalról pedig a hívek nyilvános összejöveteleivel, a misével, a körmenetekkel, a zarándoklatokkal,a templombúcsúkkal azonosítják az egyház tevékenységét.
Hasonlattal élve olyan ez, mint amikor az embert kiegyenlítjük látható, testi megnyilatkozásaival és cselekedeteivel, miközben az azokat irányító láthatatlan oldaláról, a pszichikumáról, személyiségéről, gondolatairól nem vagyunk hajlandók tudomást venni. A közélet felfogásának a szemszögéből nézve is ez a látásmód tolul előre, hiszen a közélet a szervezeti háttérrel rendelkező és nyilvános színtéren zajló közérdekű tevékenységet jelenti.
Ebből a látásmódból mintha logikusan az következne, hogy a közéletben csak az egyház látható oldala vehet részt. Ezt az álláspontot a keresztény látásmód nem fogadhatja el, hiszen ez önértelmezése tudathasadását idézné elő, ami végső soron azt eredményezné, hogy az egyháznak külön kellene választania nyilvános, szervezeti oldalát, az azt mozgató, irányító hitletéteménytől. Hogy világos legyek, ez gyakorlatilag azt követelné meg az egyháztól, a püspököktől, papoktól és hívektől, hogy a hitüket és az evangéliumot zárójelbe tegyék, amikor közéleti tevékenységet folytatnak. Ott kellene hagyniuk azt – ezzel a képzavarral élve – a templom falai között, s megnyilatkozásaikat kizárólag a világi szempontok és a világi módszerek keretébe kellene szorítaniuk.
Az egyház tagja márpedig, ha valóban hívő, akkor nem engedheti meg magának, hogy hitéről megfeledkezve lépjen a közélet terepére: politikai állásfoglalásában igenis tükröződnie kell vallási meggyőződésének és lelkületének, közérdeket szolgáló egyéb tevékenységeiben ugyanúgy.
A TÁRSADALMI SZEREPVÁLLALÁS KÉPMUTATÁSA
A hitletétemény hiteles képviselete a társadalmi ellenkezés miatt állandó konfrontálódásra ítéli az egyház tagját, hiszen a világ nem a hegyi beszéd alapelvei szerint működik, az igazi hívő kereszténynek viszont törekednie kell az evangélium üzenetének a beteljesítésére.
Ismételten hangsúlyozva: ez a társadalmi ellenkezés miatt nagyon, de nagyon nehéz. Éppen ezért sokan a keresztény hívek közül is úgy fogják föl a hegyi beszéd és az egész evangélium üzenetét, mint a szép és a jó elvek gyűjteményét, ami azonban túlzott elvárásokat fogalmaz meg az átlagemberrel szemben, s ezért azt nem is kell kötelező érvényűnek, Jézus nekünk szóló személyes fölszólításának tekinteni.
Az egyház közéleti szerepvállalásával való szembenállás két eltérő típusra oszlik: a radikális szembenállás hevesen elutasít minden közéleti szerepet, az egyházat és képviselőit a templom falai közé szorítaná, a mérsékeltebb elutasítás csak az követelné meg az egyháztól, hogy a hitét zárójelbe téve lépjen ki a közélet színterére.
Plurális világban élünk, ahol a toleranciát alapértéknek kellene tekintenünk: az egyház tagjainak is. Éppen ezért a híveknek is el kell fogadniuk – erre épp Jézus példája tanítja őket –, hogy vannak, akik egészen másként gondolkodnak a világról. Emiatt még nem tarthatják őket sátánfiaknak. Keresni kell azokat a pontokat, amelyben az ellenséges világlátás ellenére is közös nevezőre juthat a kétféle látásmód: ilyen terület lehet például a szociális, emberbaráti tevékenység, ahol valóban csak a legfanatikusabbak vitatják el az egyház tettre sarkalló felelősségérzetének az indokoltságát.
Abból, hogy keresni kell a közös nevezőket, nem következik, hogy a társadalmi szerepvállalás filozófiája tekintetében is valamiféle kompromisszumra kellene törekedni. Az egyház jottányit sem engedhet abból a fölfogásából, hogy neki a jézusi hitet és az evangéliumot kell képviselnie, amikor a közélet színpadára lép.
Márpedig ez a nemkívánatos kompromisszum nagyon is működik, észrevétlen, rejtett formákban is. Herwig Büchele jezsuita, az innsbrucki egyetem szociáletika-professzora hívja föl a figyelmünket erre Keresztény hit és politikai ész című könyvében. Azt írja, hogy a katolikus egyház szociális enciklikái és egyéb dokumentumai az általános alapelveket sorolják föl a keresztény vallási szervezet világi szerepvállalásával kapcsolatban, az általános alapelvek azonban csak a keretet szolgáltatják, egyéni, konkrét cselekvésre nem szólítanak föl. A saját hasonlatunkkal mondva úgy működnek ezek az enciklikák és konstitúciók, mint az alkotmány egy ország jogrendjében: az alapelvekről határoznak csupán, amit nekünk, polgároknak kell konkréttá, élővé tenni a cselekedeteinkkel.
Mi történik a dokumentumok kiadása után? – kérdezi Büchele. Általában semmi, a keresztény hívek úgy tesznek, mintha ezzel a dolog le is lenne rendezve, az egyház legmagasabb szintű vezetősége megszólalt a kérdésben, s ezután mindenki keresztet tehet az ügy végére. A hasonlathoz visszatérve olyan ez, mintha dísznek hoznák meg az ország alkotmányát. Van egy tartalmas, alapelveket fölsoroló jogi dokumentumunk, de a gyakorlatban senki sem aszerint él, hanem az egyéni normáit és a kialakult közösségi szokásrendet követi, ami mellékesen ellentmond az alkotmány szellemének.
Ez az, amit egy keresztény nem engedhet meg magának. A keresztény számára mindig a jézusi példa a mérce, s ha Jézus az alapelvek szóbeli vagy írásbeli megfogalmazásának tekintette volna a küldetését, akkor ma legföljebb mint zsidó erkölcsfilozófusról beszélhetnénk róla, s nem mint a kereszténység alapítójáról.
