„forrón majd újra hidegen
ömlik a vér át a szívemen”
Fekete Vince
Pimasz, szemtelen, megmagyarázhatatlan a teremtést követő lét gépies és monoton körforgása, ami során az ember elmúlástudata kíméletlen teher. A semmiből a semmibe, porból porrá, a szülőméh húskoporsójából ki, az anyaföld halálkoporsójába be, ennyi az élet módosíthatatlan menetrendje. Van-e a két állomás között valami, amit az ideiglenesen a „veszendő hús”-ban (Szabó Lőrinc) veszteglő személyiség, vagy tudat vigaszként élhet meg az elmúlás fekete drapériákkal szegélyezett rettenetével szemben? A lét alapkérdései és a művészetben (nem kevésbé a teológiában és filozófiában) leggyakrabban felvetett gondolatok fonódnak egybe a haláltudat fölismerésében, s ezek a kérdések, a kik vagyunk?, mire teremtettünk? miért érdemes cselekednünk? van-e szerepünk a világban? stb. csupán addig motiválják az egyén létvágyát, amíg megválaszolatlanok maradnak. Az egyénnek – nem kevésbé a közösségek bármilyen formájának – viszonyulása kell, hogy legyen ezen alapkérdések irányában, úgymond, stratégiát kell kialakítania – nem megválaszolásuk, hanem – megértésük érdekében.
Az egyik ilyen stratégia az otthonosság megteremtése, olyan viszony kialakítása a világgal szemben, ami belakhatóvá teszi az adott téridőt. Az életvitelből fakadó kihívás költészeti szempontból is megmérettetést ígér: a költő se nem támad, se nem visszavonul, hanem úton jár; nem a világot alakítja magához, és önnön maga sem idomul a világhoz. Igyekszik együtt élni vele, olyanként elfogadni a világot, amilyen, és olyanként része lenni a világnak, amilyen. Harmóniát teremteni, mert csak az összhangban lehet otthonosan élni.
Fekete Vince a belakhatósághoz vezető utakat járja. Nem a nagy nyugati vagy keleti filozófiák nyomvonalán, hanem ott, ahol született. Kézdivásárhelyen, a környéken, Kászonújfaluban, erdei gombászhelyeken, csermelyek medre mellett, hegyi vadak nyomában, de megfordul tengerparti üdülőben, piactéri italkimérésben, sőt, bejáratos elődeinek emlékezetébe is. Miként bárki más. Csak Fekete Vince költő, aki leírja útjait.
Verseiben párhuzamosan jelenik meg a természetjárás megnyugtató élménye a múlt század eleji élet rendjének hallomásból ismert emlékeivel, a helyi mítoszok teremtményeivel, az élmény elegyedik a mesével. Varázslatos világ jelenik meg Fekete Vince Védett vidék című verskötetében, amit paradox módon „könnyű, ezeréves zápor” ver, ahol a gombagyűjtők „harmatos füvön, / mint a holtak, / oly hangtalanul / gyalogoltak”, s ahol a vásározók saját eltűnésük, élet- és létformájuk megszűnése fölötti rémületükben döbbenten kiáltják: „Ki fog minket elfeledni?”
Fekete Vince verseiben a tájhoz tartozó ember nyugalmával szemléli a kívülálló számára talán vad és félelmetes világot, még ha olykor „szomorú angyalarcok”-kal is kell szembesülnie. Az otthonosság kellő ellensúlyt jelent a hiábavalósággal, az elmúlással, a halál végérvényességével szemben. Megtörténhet, hogy az a világ, amit a költő otthonosan belakott, már rég nincs is, vagy csupán egy másik dimenzióban létezik, ám ez ugyan miért érdekelné a saját védett vidékét megteremtő költőt?
