Bálint Péter Utazás és idegenség című esszé- és tanulmánykötetében ismerős szövegeket találok, utána is nézek nyomban: a tizenhét írásból kilenc a 2007-ben megjelent Csillagfény és homály közt kötetben is megtalálható. Sőt, a két gyűjteményben látszólag egybevágó érdeklődési körét mutatja fel a szerző. Legtöbb szövegében Márai Sándor és Szentkuthy Miklós művével foglalkozik, elmaradhatatlanul jelen van Szabó Lőrinc, a kálvinista debreceni diák, a szerző lokálpatriotizmusának is betudható ráfigyelés mellett Csokonai, Gulyás Pál, Kiss Tamás munkásságának megközelítése. Az előző kötettel egybevetve új elemnek számít Bálint Péter érdeklődési körének kiterjesztése Ambrus Lajos és Tandori Dezső alkotótevékenységére, illetve a Virginia Woolf regényeit fordító Tandori műhelymunkájára visszautaló emlékezéseire. A két esszégyűjtemény színleg valóban átfedéseket tükröz, ám olvasatuk eltérő végkövetkeztetések irányába mutat.
A Csillagfény és homály közt hasonlóan kompakt, mint a rá következő gyűjtemény, azzal, hogy az odasorolt esszék és tanulmányok a regényíró Bálint Péter egykori mestereinek műve előtti tisztelgésként (is) olvashatók. Bálint Péter azokról a szerzőkről, alkotókról értekezik, akik hatással voltak rá, befolyásolták írói munkájának kibontakozását, olyan műveket vesz számba, amelyek döntő módon szabtak irányt érdeklődésének, az önéletírás személyes hangja keresésének és megtalálásának, folytonos önfaggatásának, álláspontjai megújuló ellenőrzésének, beszédmódja stílusának. Az Utazás és idegenség az előbbinél szorosabbra fogott válogatás, az írások a címben jelölt állapotot járják szorosan körül. Az utazás is inkább állapotnak számít, mint cselekvésnek, hiszen az utazás ténye nem feltétlenül jár együtt a helyváltoztatással, egy más, a miénktől eltérő világba anélkül is behatolhatunk, hogy bárhová is elmozdulnánk. Ám ez itt most kevésbé fontos a végkifejletnél, ami nem egyéb, mint az, hogy a kötetbe gyűjtött írások alanyától, tárgyától és témájától függetlenül a szerző minduntalan írók műhelyében időzik. Átjár a világukba, megtapasztalja az általuk teremtett világ milyenségét, miközben a teremtés módozataira is nagyon kíváncsi. Műhelytitkokat fürkészve elemzi kedvenc szerzői műveit, titkolatlan szándékkal inaskodik. „Az pedig” – írja erre vonatkozóan –, „hogy monográfia-terjedelmű tanulmányaimban szemléltem másfél évtizeden át a regény-, napló-, dedikáció-, tanulmányíró Szentkuthyt, majd hogy a Woolf-tükrében magamagát kereső és a »személyes olvasmányélménnyé« vált életmű olvasása közben Szentkuthy módjára naplófélét író Tandorit kommentálom, mindkét esetben mint a mások tükrébe nézegető írókat szemlélő, az ő tükrükben magamagát néző író vagyok. Ez a többszörös tükröztetés és másikat és magamat kommentálás különös öndefiniálás: maga az irodalom.” 1
Írói hangjának artikulálása során sokat foglalkoztatja a saját hang meglelésének lehetősége, a személyesség művön belül történő anyagi megképződése, az alkotó személyiség és a közösség viszonya, az egyén beilleszkedése és szándékos kívül maradása, szándékolt kirekesztése, a magány és az elmagányosodás módozatai, az idegenségtudat árnyalatai és mindezek műteremtő effektusai. Meggyőződése, hogy a magány terápiás ellenszere lehet a szellemi társhoz címzett levél, vagy az egyoldalú dialógushoz társat teremtő naplóírás.
Bálint Péter kíméletlen ítész, akinek voltaképpen nem az irodalom mai állapotával van gondja, hanem inkább mindazzal, ami az irodalom körött történt és történik. Egyike azon keveseknek, akik ugyan látják önmaguk Don Quijote-i figuráját, konokul érvelnek érték és erkölcs mellett, nem hagyják maguk mellett elrohanni sem a világot, sem az irodalmat. Egy a búsképű lovagok szétszórt csapatából, vagy a magányos gerillák közül, aki hittel és morállal, magas szakmai, nyelvi, esztétikai felkészültséggel és ugyanilyen elvárásokkal fordul az irodalom kérdései felé, folyton szem előtt tartva, hogy miközben életről és irodalomról beszél, önmagáról és beszél, és ez adja beszédmódjának megkerülhetetlen tétjét: „Nem is ezt az ágostoni »kántálást« és claudeli kenetteljességet hiányoljuk irodalmunkból, amikor a vallomásosság hiányáról beszélünk, hanem azt a kérlelhetetlen őszinteséget, öncenzúrát nem ismerő írói bátorságot, mely nem merül ki a szerecsenmosdatásban vagy magamentegetőzésben, másokkal folytatott iszapbirkózásban vagy a fárasztó önostorozásban, nem akar követ vetni nálánál nagyobbra, de nem is mond le a tájékozódás és ítéletmondás belső igényéről. Szembesít, s nem port hint mások szemébe; lecsupaszít, de nem kéjeleg a pőreség látványában; kimond, ellenben sosem leli örömét a közönséges kifejezésében. Nem viseli el a sandaságot, kétértelműséget, sikamlósságot és cinikusságot, mert megmételyezi a lelket.”2 Bálint Péter esszéiben végig az erkölcs és az etika képezi az irodalommal és élettel kitöltött motivációs hálót, indulata túlcsordul a diszkurzus szöveg adta keretén, erkölcsi-etikai meggyőződése nem leírásban, hanem közlésként, mintegy kinyilatkoztatásként csap át az esszé keretén, ami voltaképpen a személyes hang megtalálására vonatkozó hermeneutikai tanulmányainak szépírói apológiája.
Az önéletírás különböző irodalmi műfajainak szöveghermeneutikai vizsgálata közben a konfessziószerű én-feltárásokat, létleírásokat, létmegértéseket, másságértelmezéseket figyeli, másfelől a napló-, levél- és dedikációírás, valamint az interjúadás vagy -írás során érvényesülő hiányos kommunikációt és a fragmentált diszkurzivitást figyeli, kétségtelen szakmai felkészültséggel, széles körű, főként a francia nyelvterület elméletíróira hivatkozó recepcióval, kutató invencióval. Bálint Péter az Utazás és idegenség kötetben újra bizonyította a 2001-ben megjelent, Nyílt kártyákkal című, a napló- és levélírásról írott úttörő munkája révén tanúsított, párját ritkító kötetet eredményező célirányosságát, tapasztalatainak, ismereteinek, erudíciójának és műveltségének magas szintjét, az írók műhelyében kitartóan inaskodó alkotó állhatatosságát, amivel azok tükrében az írók arca mögött önnönmaga vonásait is felfedezve ír témájáról, aminek az esszé kereteinek és lehetőségeinek hála, mindig önnönmaga is része.
1 Woolf-műrajz helyett a „gépverőinas” műhelyében. (töredékek Tandori Kilobbant sejtcsomókjáról), in. Utazás és idegenség, 250.
2 Márai tükrében: André Gide (naplóolvasatok) in. Utazás és idegenség, 60.
