Az emberi emlékezet torzító látásmód, a számára különlegesen fontos, sorshatározó élményeket a múlt tájékozódási pontjaiként használja, és visszafelé úgy néz, ahogyan a szem érzékel, a hozzá közelebb esőt tisztábban és nagyobbnak látja, a távolabbit egyre kisebbnek és egyre elmosódottabban.
Téves volna az emlékezetet egy lineáris szerkezetnek tekinteni, mint ahogy az idő sem egy a múltból a jövő felé tartó idővonal, az emberi elmének azonban könnyebb az időt kétdimenziósnak, valahonnan-valahova tartó, célszerű valóságnak elképzelni. Így tanultunk meg gondolkodni, s teljesen át kellene alakítani a világlátásunkat ahhoz, hogy másként tekintsünk az élettérre, amelyben létezünk. Az első lépések egyikeként az igeidőkre épülő nyelvszerkezetről kellene lemondanunk.
Erre bizonyára még sokat kell várni, addig is marad a kipróbált és megbízható módszer, az idő lineáris szemlélete, ami a múltőrzésként fölfogott emlékezetre is rányomja a bélyegét. Ha a jelenvalóság időlátásával látnánk, akkor a visszaemlékezés nem gondolati fölidézést, hanem újraélést jelentene.
A lineáris időszerkezetbe belekényszerített emlékezetben sorhatározó élményeink a tájékozódási pontok. A személyes élmények azonban csak az idő és a tér kicsiny terét foghatják be, s mi nemcsak megélt élményeinket tároljuk az emlékezetünkben, hanem azt is, amit másoktól hallottunk.
Az emlékezetben van egy átvezető origó pont, amit a hitváltás pontjának is nevezhetünk. Ezen a ponton érintkezik egymással a személyes tapasztalatokra épülő egyéni emlékezet a másoktól hallott közösségi emlékezettel. Azért nevezhető ez a határközeg a hitváltás pontjának, mert az egyéni emlékezetben azt fogadjuk el tényként, azt hisszük el, amit mi magunk személyesen megtapasztaltunk, a közösségi emlékezetben viszont azt, amit mások állítanak. A hitváltás pontján tehát a tapasztalati hitet az elhívés hitével cseréljük föl. Legtöbbször egybemossuk, keresztezzük a kettőt: személyes élményeinkkel színezzük át a közösségi emlékezetet, amire ezután úgy tekintünk, mint a saját történetünkre.
A közösségi is alakíthatja egyéni emlékezetünket, megélt élményeink közül azokat emeli ki ugyanis a feledés homályából, amelyeket ő maga is középpontba állított a múltról kialakított, megszerkesztett történetében.
Egyéni emlékezetünkön túlnyúló múltképünk kizárólag azon alapszik, amit másoktól hallottunk. Márpedig sokkal könnyebb elhinnünk azt, amit személyesen is megtapasztaltunk. Örökösen kételkedő természetünk hívja életre a szükséget, hogy a közösségi emlékezetet tekintéllyel rendelkező emberek meséljék, rendszerezzék és értelmezzék. Az emberi hit számára a tekintély a második legfontosabb igazodási pont, de az is gyakran előfordul, hogy a tekintély szavának jobban hiszünk, mint saját személyes tapasztalatunknak.
A közösségi emlékezetet történetmesélői és történetértelmezői tekintéllyel rendelkező emberek szerkesztik. Miközben ezt teszik, nemcsak a lineáris időszerkezetben létező (és a jelenvalóság időlátásban nemlétező) múltat alakítják át a maguk képére, hanem a hitváltás origó pontján át közvetve a saját világról alkotott képünket is a maguk képére formálják.
