Felénk is született hasonló, a heterogénségből homogenitást teremtő, szülőföldet ölelő könyv, például Cs. Simon István 1995-ben Híd-díjjal jutalmazott, Szülőfalum, Terján című munkája, csak az a líraiság felé nyomatékosította hangsúlyait, míg Füzi László személyes hangvétele mellett következetesen tárgyilagos.
A huszadik század történetét és ennek a történetnek az egyetlen gondolatmenetben elmondhatóságát vizsgálva szembesíti a század történetéről elmondott történeteket családja huszadik századi történetével. Arra figyel, hogy miként vetülnek egymásra az élet élhetősége és a kort meghatározó események, háborúk, forradalmak, felfedezések, és ezáltal fogalmazza meg a személyesen megélt történelem történetét. A szerző megidéző emlékezete a nagyszülei nemzedékével bezárólag működik, korábbról számára „nincs egyéni színezete a történelemnek”. A nagyszülők még a paraszti világ rendje szerint éltek, a gyermekeik már egyéb munkával foglalkoztak, de még nem szakadtak el a földműveléstől, unokáik számára a földmunka már csak emlék. Mindhárom nemzedék átélte a paraszti élet felbomlásának utolsó szakaszát, ami Füzi László tapasztalatában a még egységesnek tűnő és önnönmagában rendet hordozó világ szétesését, a világnak külön világokra tagolódását, a rend fogalmának kiüresedését is jelenti. A paraszti világ még a kiteljesíthető élet, a megbecsült munka, az elvszerű életvitel kora, ami – írja Füzi – „ahogy volt, nem létezhetett tovább”. Honnét ez a törésvonal, ami összekapcsolhatatlanul elválasztotta egyetlen nemzedék, a múlt század ötvenes éveiben születettek életében a múlt és a jelen világát, miért nem kapcsolódhat a két létmód szervesen egymáshoz, kérdezi a szerző, majd nyomban válaszol is: azért, mert „itt soha nem átszövések, átalakulások voltak, hanem rombolások, pusztítások, s mindig valami újat, a régit tagadó újat akartak létrehozni”.
Tévedés ne essék, Füzi László nem a paraszti világ iránti nosztalgiáját fogalmazta meg Világok határán című kötetében, hiszen az az életvitel végtelenül szegény és megfeszített volt. Ennek ellenére rend uralkodott benne, ami megteremtette a paraszti élet sajátosságait és értékeit, amelyek nem hagyományozódtak át a rá következő életforma rendjébe. A visszatekintés szempontjából, a változás határvonala szerinti, még a „lenti” világnak a természettel harmonizáló rendjével szemben a már „fenti”-nek számító világ középpont nélküli, széttöredezett. „A mi világunknak megfelelő, organikus világképet, tudást […] egyetlen iskola sem adott”– szögezi le a szerző. „Nem, mert a kor, amelyben az életünket éljük, politikai rendszereken innen és túl, nem találta meg azt a középpontot, amely köré a mai világhoz kötődő organikus tudás és világkép felépíthető.” Létezik egy tér, amiben már nem lakunk benne, és létezik egy másik, amit még képtelenek vagyunk belakni, vonhatjuk le a következtetést.
Végül: miért is nevezi ikerkönyvnek munkáját Füzi László? Egyfelől azért, mert a családi fotókkal, a megidézet földrajzi térségben fellelt fényképekkel és a Bahget Iskander fotóművész felvételeivel gazdagon illusztrált kötetben szoros párbeszédben áll a szöveg és a kép. Másfelől azért, mert „a múlt világát felidéző szöveg beszélget a történések-jelenségek mai értelmezésével”. Füzi László a törzsszövegben tapasztalatára, emlékezetére hagyatkozva igyekszik minél hitelesebben elbeszélni gyermek- és ifjúkora történetét, majd az ettől a szövegtől tipográfiailag elkülönített bekezdésekben önmagát kommentálja, ellenőrzi emlékezetét, adatokat közöl, vonatkozó irodalmat, asszociált műveket idéz. A történelem személyesen megélt tapasztalatát beszéli el. Íróként, személyes hangon, véleményét folyamatosan ellenőrizve más meglátások tükrében.
