2025. július 11., péntek

A történelem egyéni színezete

Füzi László: Világok határán. Ikerkönyv. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2010
Füzi László irodalomtörténész több esszékötetében is megidézte gyermekkorát, családját, tanulóéveit, tanáreszményét, és ezekhez kapcsolódóan azt az életteret, amit egyetemi éveinek végéig sajátjának tudott és tartott. Az önéletrajzi feljegyzések a Lakatlan Sziget I–III. (2000) és a Maszkok, terek (2005) kötetekben nyertek kiemelt hangsúlyt, a mostani, Világok határán című, könyvészetileg is alaposan átgondolt, szakszerű és szép kivitelezésű kötetében a Sopron környéki táj és a múlt század ötvenes éveinek derekától a hetvenes évek végéig ott tapasztalt élet bontakozik ki az autobiografikus visszatekintésből. Ami inkább tényközlés, mint nosztalgia, inkább esszé, mint családtörténet, végtére meghatározatlan műfajú mű, maradjunk a szerző adta meghatározásnál: ikerkönyv.

Felénk is született hasonló, a heterogénségből homogenitást teremtő, szülőföldet ölelő könyv, például Cs. Simon István 1995-ben Híd-díjjal jutalmazott, Szülőfalum, Terján című munkája, csak az a líraiság felé nyomatékosította hangsúlyait, míg Füzi László személyes hangvétele mellett következetesen tárgyilagos.

A huszadik század történetét és ennek a történetnek az egyetlen gondolatmenetben elmondhatóságát vizsgálva szembesíti a század történetéről elmondott történeteket családja huszadik századi történetével. Arra figyel, hogy miként vetülnek egymásra az élet élhetősége és a kort meghatározó események, háborúk, forradalmak, felfedezések, és ezáltal fogalmazza meg a személyesen megélt történelem történetét. A szerző megidéző emlékezete a nagyszülei nemzedékével bezárólag működik, korábbról számára „nincs egyéni színezete a történelemnek”. A nagyszülők még a paraszti világ rendje szerint éltek, a gyermekeik már egyéb munkával foglalkoztak, de még nem szakadtak el a földműveléstől, unokáik számára a földmunka már csak emlék. Mindhárom nemzedék átélte a paraszti élet felbomlásának utolsó szakaszát, ami Füzi László tapasztalatában a még egységesnek tűnő és önnönmagában rendet hordozó világ szétesését, a világnak külön világokra tagolódását, a rend fogalmának kiüresedését is jelenti. A paraszti világ még a kiteljesíthető élet, a megbecsült munka, az elvszerű életvitel kora, ami – írja Füzi – „ahogy volt, nem létezhetett tovább”. Honnét ez a törésvonal, ami összekapcsolhatatlanul elválasztotta egyetlen nemzedék, a múlt század ötvenes éveiben születettek életében a múlt és a jelen világát, miért nem kapcsolódhat a két létmód szervesen egymáshoz, kérdezi a szerző, majd nyomban válaszol is: azért, mert „itt soha nem átszövések, átalakulások voltak, hanem rombolások, pusztítások, s mindig valami újat, a régit tagadó újat akartak létrehozni”.

Tévedés ne essék, Füzi László nem a paraszti világ iránti nosztalgiáját fogalmazta meg Világok határán című kötetében, hiszen az az életvitel végtelenül szegény és megfeszített volt. Ennek ellenére rend uralkodott benne, ami megteremtette a paraszti élet sajátosságait és értékeit, amelyek nem hagyományozódtak át a rá következő életforma rendjébe. A visszatekintés szempontjából, a változás határvonala szerinti, még a „lenti” világnak a természettel harmonizáló rendjével szemben a már „fenti”-nek számító világ középpont nélküli, széttöredezett. „A mi világunknak megfelelő, organikus világképet, tudást […] egyetlen iskola sem adott”­– szögezi le a szerző. „Nem, mert a kor, amelyben az életünket éljük, politikai rendszereken innen és túl, nem találta meg azt a középpontot, amely köré a mai világhoz kötődő organikus tudás és világkép felépíthető.” Létezik egy tér, amiben már nem lakunk benne, és létezik egy másik, amit még képtelenek vagyunk belakni, vonhatjuk le a következtetést.

Végül: miért is nevezi ikerkönyvnek munkáját Füzi László? Egyfelől azért, mert a családi fotókkal, a megidézet földrajzi térségben fellelt fényképekkel és a Bahget Iskander fotóművész felvételeivel gazdagon illusztrált kötetben szoros párbeszédben áll a szöveg és a kép. Másfelől azért, mert „a múlt világát felidéző szöveg beszélget a történések-jelenségek mai értelmezésével”. Füzi László a törzsszövegben tapasztalatára, emlékezetére hagyatkozva igyekszik minél hitelesebben elbeszélni gyermek- és ifjúkora történetét, majd az ettől a szövegtől tipográfiailag elkülönített bekezdésekben önmagát kommentálja, ellenőrzi emlékezetét, adatokat közöl, vonatkozó irodalmat, asszociált műveket idéz. A történelem személyesen megélt tapasztalatát beszéli el. Íróként, személyes hangon, véleményét folyamatosan ellenőrizve más meglátások tükrében.

Magyar ember Magyar Szót érdemel