Két könyvet olvastam párhuzamosan, mindkettő a költészet jegyében született, de úgy tűnik, távolról se állnak párbeszédben egymással. Az egyik az angol romantika második nemzedéke legfiatalabb alkotójának, az 1795-ben született John Keatsnek a leveleit közreadó gyűjtemény[1], a másik pedig az 1954-es, marosvásárhelyi születésű, Pozsonyban élő költő, Balázs F. Attila Minimál című verskötete[2]. Nem érdektelen összevetni az angol költőnek az 1820-ban lezárult levelezésében megfogalmazott költészeti elveknek, a romantika esztétikájának néhány részletét a közel két évszázaddal későbbi magyar alkotó poétikai gyakorlatával, ami mögött a sajátos költészeten túl kétségtelenül a versírás lehetőségeinek egyik nyomvonalát is megláthatjuk.
[1] Keats levelei. Válogatta, fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Péter Ágnes. Második, átdolgozott kiadás. L’Harmattan, Bp., 2010., 208 o.
[2] Balázs F. Attila: Minimál. AB-ART Kiadó, Pozsony, 2010., 88 o.
John Keats röviddel huszonhatodik életévében bekövetkezett halála előtt levelet írt az Olaszországban tartózkodó Percy Shelley-nek, a nála pár évvel idősebb, de úgyszintén fiatalon, harmincévesen elhalálozott romantikus költőnek, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regényt szerző Mary Shelley férjének. Ebben az üzenetben Percy egyik művére reagálva ír a műalkotás költői erejéről és drámai hatásáról, egyebek közt a következőket: „A modern műnek célja kell hogy legyen, mondják [az ítészek], s meglehet, hogy ez a cél az Isten, a művész azonban igenis áldozzon Mammonnak [a pénz, ill. a gazdagság istenének, itt talán inkább a halhatatlan hírnévvel szemben a jelenkori népszerűségre gondol Keats, FJJ] – ’önmagába temetkezve’, sőt talán némi önzéssel kell hogy dolgozzék. Biztos vagyok benne, megbocsátja, ha őszintén megmondom, meg kellene kissé fékeznie lelke rajongó szárnyalását, s nagyobb gondot fordítania a mesterségre, hogy nyersanyagának ’minden repedését’ vasérccel tömje ki.” A költő, akit a londoni irodalmi pletykakörök egyszerűen közönséges figurának tartottak, vagy legalábbis Keats ezt érezte felőlük, kioktatta költőtársát, hogy ne helyezze lobogó ihletettségét a költészet szakmai kérdései fölibe, mert a poézisnek szigorú szabályai vannak. Maga John Keats egész életét az írásra tette fel, sokkal nehezebb körülmények közt élt, mint előkelő, főúri származású költőtársai, de napi nyolc órán át képezte magát, fejlesztette klasszikus műveltségét, poétikai ismereteit. Annak ellenére, hogy a romantika szellemében a modernség megjeleníthetősége hozta izgalomba, ragaszkodott a vers formai-szakmai fegyelméhez.
Balázs F. Attila könyve ugyancsak poétikai kérdést, a vers minimalizálásának lehetőségeit vizsgálja. Kötetének címe is egyenesen erre a szándékra utal, s talán az is, hogy a verseknek címűk sincs, csak betűkkel leírt számnevek állnak élükön. A kötetet szerkesztő, és hozzá utószót író Szalay Zoltán Balázs F. Attila költészetének jelenlegi tendenciáját azáltal írja le, hogy ez a poézis önmaga „elfogyására” törekszik. Azáltal reagál e költészet a világ, a terek és a kapcsolatok kiüresedésére, az elidegenedésre, az erkölcs leépülésére, az érzelmek inflációjára, a harmónia felszámolódására és a személyiség dezintegrációjára, az elemi szétszóratásra, hogy maga is kiürül, „a fosztóképzők lehántják a vers a vers belső burkait, s maradnak a minimálok, a depoetizált konstrukciók, az elsatnyult világ csonttá aszott túlélői”. Balázs F. Attila következetes minimalizáló poétikájában, viszont Szalay Zoltán tőle radikálisabb versalkotókra is hivatkozik. Krusovszky Dénes Nyelvem helyén című versére, amely ennyi: „Száraz kavicsok forognak”, illetve Lanczkor Gábor Andy Warhol: Nagy villamosszék című költeményére, ami két szó: „Egy szék.” Van egyszavas költeményünk is, egyet kapásból idézhetek. Pintér Lajos Damó Istvánnak ajánlott költeménye, A festő madara csupán egy összetett szó: „rempeholló”.
Tudjuk persze, hogy a vers minimalizálása tovább radikalizálódhat, el egészen a grafémák és a fonémák szintjéig, a szemantikai jelentés eltűnéséig. Balázs F. Attila költeményei viszont redukáltságuk ellenére olykor a mondat poétikájával élnek, és elsődleges jelentéstartományuk révén primér hatás kifejtésére alkalmasak. A következő verse például szerintem akár a romantika poétikája számára is vállalható: „egy dologban mindannyian / egyformák vagyunk: a bróker, / a hajléktalan, az örömlány, / a prédikátor, a miniszter, / az utcaseprő, a költő és a kőműves, // ugyanaz a fekete madár csippenti fel / az elhagyott testünkből / – mint gubóból – / szabaduló pillangót.”
És ami a két, véletlen folytán egymás mellé került poétikát valóban elkülöníti egymástól, az az, hogy amíg Keats a költészettel igyekezett kitölteni a „költészeti téma” repedéseit, hasadásait, addig Balázs F. Attila éppen ezeket a széttagolódásokat, töréseket, üres foltokat, magát a szétszóratást emeli költői témájává, és hogy versbeszédét is a diszemináció mentén fogalmazza meg.
