Dragan Velikić szerb író Orosz ablak című regénye 2007-ben kiérdemelte a legrangosabb szerbiai irodalmi elismerést, a NIN-díjat, magyar fordítása 2009-es jelzéssel került forgalomba. Velikić omnibuszregényként jelezte könyve műfaját, ami keveset árul el a regény bonyolult szerkezetéről, és ennél talán fontosabb előrebocsátani, hogy művészregényről, az íróvá érés fejlődésregényéről van szó.
A filmszakmából ismert „omnibusz” megnevezés több rendező által több történetet elmondó nagyjátékfilmet jelöl, ennek megfelelést keresvén a regényben is három nagy és több kisebb szövegtömböt találunk, amelyekben ugyan változik a narrátor személye, ám a rendező ugyanaz, Rudi Stupar, aki saját íróvá érlelődésének küzdelmes éveit beszéli el. Nem egyéni hangja keresésének szárnyaszegett kísérleteit dokumentálja a regénnyel, hanem az első mondattól az arra visszautaló utolsókig a már biztos hallással orkesztrált hangfekvésben beszéli el a maga és mások történeteiből egybeszőtt életszakaszát, aminek méltó interpretációja a magyar fordítás. A más helyen elcsépeltnek tűnő „szövés” eljárása az Orosz ablak elbeszélőjének esetében találó hasonlításnak mondható. A narráció hosszú monológokban bontakozik ki, a tárgyak, látványok, érzületek köré távolra indázó asszociációk kapcsolódnak, ezek gyakran a történéseken kívülre vezető, elejtett szálnak tűnnek, majd száz oldallal később valamelyik elbeszélő felveszi a szálat, és a saját történetébe illeszti, függetlenül attól, hogy korábban kinek az élettörténetéből hullott ki. A prousti elbeszéléstechnikát idéző, mindent a legérzékibb módon megjeleníteni igyekvő, távolra előre és visszautaló elbeszélői szólam homogénsége, a különböző sorsok egyetlen életbe integrálása és a saját sorsnak másokban megrezdítése (szétszóródása) olyan írói bravúr, amiben az epikai összhangzattan mentén egyszerre kopog az elbeszélő apjának mechanikus írógépe anyjának pedálos varrógépével, a megörökítés és az elvarrás metaforáival.
Az elbeszélő a regény zárómondatában szögezi le: „Rudi Stupar lesz a nevem.” Itt nyomatékosítja, hogy az előző 287 oldalon voltaképpen az elbeszélőnek a regényhőssé válásáról olvastunk, illetve a regényhősnek az elbeszélővé válását követhettük nyomon, ez utóbbit támasztja alá, hogy a regénytörténet lezárását követően És más történetek cím alatt rövid, már valóban omnibusz-monológok által jelennek meg a regényben szereplők, meg olyanok is, akik a szövegben gyakorlatilag nem nyertek funkciót, mintegy igazolandó, hogy az utolsó szó soha nem a hősé, hanem az elbeszélőé.
A regényíró a XX. század tapasztalatának abból a korszakos felismeréséből indul ki, hogy minden szétesett, minden darabjaira hullott, a személyiség elveszítette integritását, mindenből túl sok van, emiatt gerjed értékválság, beteg a világ, beteg az egyén. Nem kell hozzá különösebb fantázia, hogy ezen alapséma mögött meglássuk Musilt, Joyce-ot, Beckettet, ám mielőtt e felismerés kedvünket szegné, jó tudni, Velikić onnét csupán indul, ahová az említettek felismerésükkel elérkeztek, ő a személyiség újraintegrálásának lehetőségét kutatja. Elbeszélő alteregója a darabokra hullás kortárs tapasztalatát közvetlenül is megérhette a volt Jugoszlávia szétesésében és polgárháborúiban, ám Rudi Stupart nem a külvilág nagyformátumú eseményei hozzák izgalomba, hanem a mikrorészletek befolyása a személyiség alakulásában. Miután Belgrádban kétszer eltanácsolták a színészi pályától, a drámaírást forgatta fejében, úgy vélte, a valóságnak kendőzetlenül kell behatolnia a műbe, a darabjaira hullott világban irodalmi koncepcióként csupán a szétszórás elve kamatoztatható, a regulák helyébe egyedül a széttartó írás léphet. A rapszodikus feljegyzés, mint apja írógépének felcsattanó, majd hirtelen elülő kattogása. Ám Rudi Stupart minduntalan fegyelmezi színházi varrónő édesanyjának a szegély elvarrására fordított figyelme, így a szétszórás tökéletes egybefüggéssé teljesedik elbeszélésében.
Rudi a maga nyerseségében ismerkedik az élet anyagával. Színészi álmainak szétrobbantását követően germanisztikát tanul, de nem helyezkedik el, múlatja az időt, majd mozgássérültek sétáltatásával keresi kenyerét meg írói anyagát, mert a sétáltatottak – egyik karmester, a másik színésznő, maguk is művészek tehát – monológjait nyíltan és titokban magnóra rögzíti. A behívó elől Budapestre költözik, örökségét éli fel. A regény legérzékletesebben megírt része ez az egyéves budapesti tartózkodás. Az elbeszélő itt vészeli át Szerbia 1999-es NATO-bombázását, de a regénybe semmi se jön át se politikából, se monstre világeseményekből, csupán az Aviano helységnév kiejtésének kellemes nyelvfekvése. Ugyanígy ábrázolatlan marad a „szerb Casablanca” vagyis az egyébként topográfiai részletességgel leírt Budapest az ezredfordulón. Amikor mintegy 50000 szerbiai talált ideiglenesen menedéket a városban, az elbeszélő számára nem azok etnikuma volt fontos, hanem az intellektuális kapacitásuk és érzelmi kondíciójuk. Csak akkor lesz világossá, hogy a történetben mindenki hontalan, emigráns, menekült vagy helyét nem találó, miután kibontakozott a regény nagytotálja. A fejlődésregény hősének vándorútja Budapestről Münchenbe vezet, ahol áruházi rakodó, majd Hamburgba, ahol hullamosóként dolgozik, és közben korlátlan memóriájába raktározza ismerősei, szeretői történeteit, ezek egymásra rétegeződnek a gyermekkorból elraktározott emlékekkel, és a mások történeteire is sajátjaként emlékező elbeszélő mindezt igyekszik formába önteni a Budapesten vásárolt Toshiba laptopján, ami számára az elveszített színház, ő maga pedig egy egész színházi társulatot megelevenítő tabló, amelyre az emberek, az események, a tárgyak, az évek belerajzolták jelenvalóságukat, és az idő meghosszabbított jelenként bontja ki a múlt és a jövő egyetlen elbeszélőben hangot nyert sorsmintázatait.
A monológok és a harmadik, olykor második személyű elbeszélések káprázatos részletgazdagsággal bontják ki az érzékekbe beivódott tapasztalatokat, az önvizsgálatok és önértelmezések tárgyakhoz, helyekhez, személyekhez kötődve emelnek ki szeleteket az időből, s Rudi Stupar, aki organikus diktafonként rögzítette hozzátartozói, ismerősei, Danijel karmester és Lehotkaj színésznő emlékeit, elrévülései során mások múltjának pillanatait vagy az azokba kódolt tanulságot ugyanolyan frissességében és érzéki tapasztalhatóságában idézi vissza, mintha saját közvetlen tapasztalatáról adna számot, hiszen „lelkében lélegzett a múlt”. Rudi emlékezetének sajátos mechanizmusa lehetővé tette a banális részletek, a színtelen események elraktározását, emlékezetének végtelen térségeit az eseménytelenség töltötte ki, „maguk az események elvarratlanul úsztak a felszínen több változatban”. Egyfajta őskáoszban, amiből megszülethet a mű. Egy olyan remekmű, mint Dragan Velikić Orosz ablak című regénye.
