Büszke vagyok arra, hogy Szabadkán születtem. Abban a városban, ahol Kosztolányi Dezső és Csáth Géza is. Abban a városban, ahol senkinek sem kell elmagyaráznom, ki az a Tolnai Ottó vagy Sziveri János. Abban a városban, mely ma is őrzi irodalma nagyjainak emlékét. Viszont soha nem jutott még eszembe, hogy utánanézzek, hogyan is alakult ki ez az emlékőrzés. Őszintén?
Azt hittem, hogy ez a normális és természetes. Mint kiderült, nem.
Siflis Gordán Kláratanulmánya rámutat azokra az eseményekre, amelyek elvezethettek odáig, hogy ma, ha végigmegyünk Szabadkán, lépten-nyomon Kosztolányiba botoljunk. Pontosabban az emlékébe. Koromból fakadóan, számomra teljesen természetes volt már a gimnázium falán díszelgő emlékplakett vagy a mellszobor a parkban, és a Patria Hotel sem jelentett soha többet egy csúnya épületnél (most már egy fokkal szebb). Ha néhány évtizeddel előbb születek, ott lehettem volna a szoboravatásnál, ismerném a körülötte kialakult vitát, hogy miért nem az eredetileg erre az alkalomra készített szobrot avatták fel, hogy miért akarta a városvezetés egy nyilvános wc helyére tenni a szobrot (nyilván azért, mert Kosztolányi olyan létszükséglet, mint a …), és hogy kinek bántotta annyira a lelkét az emléktábla, hogy kézigránátot dobott rá (és halt bele majdnem ő maga). De nem születtem előbb, ezért sokáig azt sem tudtam, hogy bizony a csúnya hotel helyén egykoron Kosztolányi szülőháza állt.
A Desirécímű kötet, mely igazából egy tanulmány, ezekkel a részletekkel is foglalkozik. De nem kizárólagosan ezekkel. Kosztolányi kultuszának próbál nyomába eredni, hogy milyen olvasói ismertsége, olvasottsága, hatása, és hogy mennyire épült be mindennapos tudásunkba, reflexeinkbe, kulturális öntudatunkba, mennyire része nemzeti/nemzetiségi mítoszunknak. Szó van viszont a másik oldalról is, Kosztolányi oldaláról. Hogy az ő életébe mennyire épült be Szabadka. Láthatóan nagyon, mert műveinek jól követhető életrajzi vonulata van a gyermekkor Szabadkájától az ifjú, majd idősebb kori emlék-Szabadkáig. Ambivalens érzései gyakran versein, regényein is meglátszanak. A fiktív Sárszeg születése tökéletesen mutatja, milyennek is látta szülővárosát már a fővárosból, Budapestről, ugyanakkor, ha csak tehette, meglátogatta édesanyját Szabadkán, és olyankor szívesen sétált az ismerős utcákon. Nem tudnám, hogy így történt, ha nem lennének olyan kutatók, mint S. Gordán Klára, akik nem csak a kultuszt őrzik, hanem a feltárt adatokat megosztják a nagyközönséggel is.
Betekintést nyerhetünk a még élő író körül kialakuló mitizálódásba, a halála utáni sorozatos megemlékezésekbe, a bálványozásba, majd bálványrombolásba, a politikai helyzettől függő ünneplésekbe (vagy betiltásokba) és a Kosztolányi-kutatók feltárásaiba. A kötet mellékletben foglalkozik két körkérdéssel. A Szabadkai Rádió készített egyet 1981-ben, amikor megkérdezte a Kosztolányi Dezső utca lakóit, mit tudnak a névadóról. Az eredmény elég siralmas lett. Kiderült, hogy az emberek alig olvasnak, akkor sem Kosztolányit, még a kötelező olvasmányokat is csak tessék-lássék módon, mert unalmasnak tartják, és egyáltalán nem is érdekli őket az író. A másik, 1993-ban, középiskolások körében végzett felmérés egy fokkal biztatóbb válaszokat eredményezett. A diákok tudták, ki ő, ismerték műveit, de nem kedvencként tartották számon. Igazán kíváncsi lennék, hogy egy ma elvégzett felmérés milyen eredményeket adna. Változott-e annyit a világ vagy a közhangulat, hogy a fiatalok (de akár az idősebbek is) a megfelelő tisztelettel gondoljanak Kosztolányira, és elismerjék munkásságát?
Ma Szabadka aktívan őrzi szülöttének emlékét. Minden év márciusának végén (a Kosztolányi születésnapjához, március 29-éhez legközelebb eső hétvégén) megrendezik a Kosztolányi Dezső Napokat. Utca, terem, iskola, irodalmi kör, színház, diáksegélyező egyesület viseli nevét. A szabadkaiak tehát már felismerték (sok-sok évnyi vita, ellenkezés, tiltakozás után), hogy érdemes megadni a kellő tiszteletet világirodalmilag is jelentős írójuknak. Kis Vajdaságunk még csak-csak elismeri, de mi van az ország többi részével? A különböző nyelvekre lefordított művek között van-e szerb nyelvű? Nyilván van, de azért ne legyenek illúzióink.
