S. Gordán Klára: Desiré. Kosztolányi kultusza a Vajdaságban.Életjel miniatűrök 52, Szabadka, 2010
.
Elolvastam Siflis Gordán Klára könyvét Kosztolányi Dezső vajdasági kultuszáról. A dolgozat nem győzött meg arról, hogy a tárgya létezik. Vagyis, hogy van kultusza a szabadkai születésű, sokak által a költészet és a nyelv etalonjaként tisztelt írónak. Ehhez hozzá kell tennem, hogy Gordán Klára nem azzal a szándékkal írta könyvét, hogy minden áron bizonyítsa Kosztolányi kultuszának létezését, a műve iránti rajongásból fakadó hagyománykövetés kimagasló jelenvalóságát.
Csak egyszerűen az irodalmi kultuszkutatás nyomdokán indult a Kosztolányi-tisztelet feltérképezésére, felhasználta a főként Lakner Lajos által írott és közvetített szakirodalmat és felkutatta a helyben található vonatkozó irodalmat. Eredményeit összegezve csupán arról írhatott, amit talált. Az pedig számomra nem tölti ki a kultusz fogalmát. Gordán Klára könyve inkább afelé terelgeti gondolataim, hogy – bármennyire szeretném kiiktatni gondolkodásomból ezt a meghatározást –, elegendő lenne itt kánonról, nem pedig kultuszról beszélni. A kánon ugyanis nem kultusz, és a kultusz se kánonképző jelenség. Viszont mindaz, amit a szerző leírt Kosztolányi kultuszáról a Vajdaságban, az írói életmű kanonizálásáról, dekanonizálásáról és újrakanonizálásáról is szól. Látensen, nem explicite, szinte csak jelezvén egy olyan kutatás lehetőségét, amely a vajdasági Kosztolányi-recepció mentén haladva mutatná fel Kosztolányi hatását az olvasókra, az írókra. Ez viszont már az irodalomtörténet-írás terepe, az irodalmi kultuszkutatás tágabbra fókuszál, látóköre az irodalmon kívülre is kivetül.
Tanulságos olvasmány S. Gordán Klára dolgozata. Azt olvashatjuk például benne, hogy „a vajdasági magyarság számára fontos megtartó erőként működtek/működnek a kultuszok”, és a később tárgyalandó Kosztolányi-jelenségek mellett a szerző említi a Szenteleky Napokat (1971), a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokat (1971), a Csépe Imre Emléknapokat (1972), a Herceg Ferenc Napokat (1998), a Sziveri János Művészeti Színpadot (1993), majd leszögezi, hogy „van Vajdaságban irodalmi hagyomány, van megtartó erő”. Megállapítása szinte optimista lenne, ha nem tenné fel nyomban a kérdést, hogy vajon a fiatal nemzedékek mennyire elkötelezettek a hagyomány iránt. A kultuszkutatás szempontjából ugyanilyen fontos a következőképpen megfogalmazott tényállás: „Kutatásaim során arra a megállapításra jutottam, hogy az irodalmi kultusz továbbélése, akár a fent említettek is, egy-egy elszánt, akár azt is mondhatnám megszállott irodalmi kutató, történész vagy lelkes amatőr személyétől függ.” Mitológiai kép elevenedik meg bennem e sorok olvastán: Dionüszosz szentélyében kihull az utolsó fáklya az utolsó pap kezéből, és ezzel vége a kultusznak, vége egy korszaknak, új isten követeli már, hogy őt imádják. Ott, ahol a hagyomány őrzése és népszerűsítése néhány entuziaszta teherbírásán múlik, aligha beszélhetünk kultuszról.
Ennek ellenére léteznek a Varga Lakatos Gizella által indított Kosztolányi Dezső Napok, a Dévavári Zoltán vezette Életjel és Üzenet emlékszámokat szentelt az írónak, volt Kosztolányi Társaság, Kosztolányi Dezső Irodalmi Színpad és Kosztolányi Dezső Irodalmi Tábor, van Kosztolányi Dezső Színház, Kosztolányi Dezső Nyelvi Gimnázium, Kosztolányi Dezső Diáksegélyző Egyesület, Kosztolányi-szobor, Kosztolányi-emlékszoba és van Kosztolányi Dezső utca. A szerző ezekre alapozva vonja le a végkövetkeztetést, hogy egyértelmű igennel lehet válaszolni arra a kérdésre, hogy van-e kultusza Kosztolányinak Szabadkán, „kultusza ma már szerves részét képezi a vajdasági, szabadkai irodalomnak” – állítja. Ez a konklúzió túl általánosító, hiszen mindaz, amit vizsgál, és amit én itt vizsgálódásaiból találomra kiemeltem, nem szigorúan irodalomhoz sorolható intézmények, hanem inkább az irodalom holdudvarába tartoznak, az utcanév úgyszintén mint például egy irodalmi relikviákkal foglalkozó könyv. Az „emlékezés elevenségét” a névválasztás-névadás által kifejezett tisztelgő gesztus mellett inkább az irodalmi átöröklődést vizsgáló helyzetjelentések mutathatják fel, éppen azok az értekezések, amelyek a Kosztolányi Dezső Napokon hangoztak el, és amelyeket a rendezvény 15 éves jubileumára vaskos kötetben jelentetett meg a szabadkai Városi Könyvtár 2007-ben.
A kettőt egyben látva kétségtelenek tűnik, hogy Kosztolányi Dezső ikonikus figura úgy Szabadka, mint a magyar irodalom történetében. Azt azonban az irodalmi kultuszt kutató is elismeri, hogy „ott még nem tart a szabadkai Kosztolányi-kultusz, hogy ásványvizet nevezzenek el róla”. Mármint Kosztolányiról.
