Jelenleg az új oktatási törvény által bevezetésre kerülő inklúzió tartja lázban a pedagógustársadalmat. Sajtóhírek szerint ősztől az általános iskola első osztályába be kell íratni azokat a gyermekeket is, akik a korábbi gyakorlat szerint kisegítő tagozatra vagy speciális iskolába lettek volna utalva. Nagy a bizonytalanság, mert a törvényhozó hevenyészettnek, kidolgozatlannak tűnő dokumentumot, szabályzatot hozott nyilvánosságra. Az idő szorít, hiszen ősztől a beiskolázott elsősök már ilyen inkluzív osztályokba kellene hogy induljanak.
Nemrégiben Oláj Ibolya tanítónő kezdeményezésére a zentai Stevan Sremac Általános Iskola Thurzó Lajos épületében tanácskozást tartottak, melynek témája az inklúzió volt. Az előadó Sárosi Gabriella, a Stevan Sremac Általános Iskola igazgatónője és Muhi Béla újvidéki tanár, a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének alelnöke, több kisegítő tagozatoknak szánt kiadvány szerkesztője volt.
A téma rendkívül nagy érdeklődést váltott ki a pedagógusok körében. A tanácskozásra tizennyolc vajdasági helységből mintegy ötvenen jöttek el: gyógypedagógusok, tanítók, óvónők, szülők, pszichológusok és iskolapedagógusok. A tanácskozást azért hívták össze, hogy mindenki elmondhassa véleményét, javaslatait, vagy feltehesse kérdéseit a témáról.
Sárosi Gabriella Különleges bánásmódot igénylő gyermekek és gyermekcsoportok címmel tartott bevezető előadást. Ismertette azokat a folyamatokat, amelyek a társadalmat eljuttatták arra pontra, ahol megjelenik az inklúzió igénye. A demokratizálódás, a szülők tudatos hozzáállása, a teljesítmény-központú iskola elutasítása mind hozzájárult a befogadó iskolák iránti igény megjelenéséhez. Szerbiában, illetve Vajdaságban már van néhány példa a befogadó-elfogadó nevelési-oktatási intézményekre. Van tehát tapasztalat, amit mindenképpen érdemes lenne megismerni és átvinni a többi iskola, óvoda gyakorlatába. Azokban az intézményekben, ahol felvállalták a sérült gyerekeket, szinte minden alkalommal meghatározták a csoporton vagy osztályon belül a maximum létszámot, amellyel még eredményesen tudtak dolgozni.
A Gyermekek jogairól szóló egyezményt 1989-ben Szerbia is aláírta. Ez kimondja, hogy a sérült gyermekeknek joguk van a teljes életre, olyan körülményekre, amelyek biztosítják számukra a megfelelő fejlődést. Az előadó azonban hiányolta a hivatalos kutatásokat a témáról, az intézmények és a dolgozók külön támogatását. Az inkluzív oktatáshoz hiányosak a feltételek: nincsenek megfelelő számban gyógypedagógusok, szakmai szolgáltatások. Speciális tankönyvek, tantervek, pedagógiai programok szükségesek. Bizonyos esetekben speciális gyógyászati segédeszközöket is be kell szereznie az iskolának. Az inklúziónak szerves, elválaszthatatlan része kell hogy legyen a korai fejlesztés intézményes biztosítása. Erről egyelőre szó sincs az elképzelések között.
Muhi Béla előadásában gyakorlati példákat ismertetett, elsősorban az újvidéki Svetozar Marković Gimnázium és a Sonja Marinković Általános Iskola tapasztalatait, ahol többéves múltja van az inklúziónak, és a sérült gyermekek jelenleg is együtt tanulnak kortársaikkal. Véleménye szerint a befogadó iskolákra környezetünkben is nagy szükség van, hiszen az egész társadalomra hatással lehet, ha a gyermekek úgy nőnek fel, hogy a másságot, a sérült vagy beteg embereket el tudják fogadni, és a segíteni akarás természetessé válik. Az inklúzió nemcsak befogadás, hanem egy stratégia, melynek célja az emberségesebb társadalom kialakítása. A megoldást abban látja, hogy sérült vagy fogyatékkal élő gyermekeket azokon a tanórákon tanítják együtt a társaikkal, amelyeken részt tudnak venni a munkában úgy, hogy saját optimális fejlődésük is biztosítva van. Amikor azonban olyan foglalkozás zajlik az órán, amelyen a sérült vagy fogyatékos gyermek nem, vagy csak nagy erőfeszítés árán tud együtt dolgozni az osztálytársaival, számára a neki megfelelő foglalkozást kell biztosítani. Az előadó szerint szellemileg ép gyermekeket lehet befogadni a rendes tagozatokra, a gyógypedagógiai iskolákra azonban továbbra is szükség lesz.
A pedagógusok számára új kötelezettségeket jelent az inklúzió. Sokan attól tartanak, hogy a gyerekek integrálásának nincsenek előzményei, nem megfelelő az előkészítés sem a szülő, sem a pedagógus, sem pedig a gyerekek szempontjából. A pedagóguson és a gyereken kívül a szülőkkel is foglalkozni kell, hiszen ha az oktatás (mint szolgáltatás) bármelyik részvevőjét mellőzik, annak súlyos következményei lehetnek.
Az új törvény mögött természetesen a racionalizáció is ott áll, tehát gazdasági okok is felfedezhetőek a hátterében. A pedagógusnak mindenképpen többletmunkát jelent az inkluzív oktatás, arról azonban eddig nem esett szó, hogy a bérekben ez hogyan mutatkozik majd meg. Ugyanakkor a kisegítő tagozatokon tanítók jogosan az osztályaik elvesztésétől, munkahelyük megszüntetésétől tartanak. A segédtanítók, asszisztensek alkalmazását a törvény lehetővé teszi, de az iskola igazgatónője kétségesnek tartja, hogy a racionalizációs törekvések mellett az illetékesek engedélyezik az alkalmazásukat.
A hozzászólásokból kiderült, hogy a pedagógusok nincsenek felkészítve, nagy a bizonytalanság a részükről. Információkra, továbbképzésekre van szükség, amelyeken konkrét, használható elméleti és gyakorlati segítséget kapnak.
Kiderült, hogy a törvényben sem minden egyértelmű, a leírtak sok kérdést nyitva hagynak. A speciális tagozatokon dolgozó gyógypedagógusok kifogásolták, hogy azt a munkát, amit ők megfelelő egyetemi diplomával végeznek, most olyan pedagógusokra (elsősorban tanítókra) bíznák, akiknek a témában nincs kellő tapasztalatuk és szaktudásuk. Ugyanakkor az érintett pedagógusok oldaláról az a kérdés merült fel, hogy milyen indokkal lehet őket olyan munkára kényszeríteni, ami nem tartozik a mesterségükhöz. Elhangzott az a vélemény is, miszerint a pedagógusképzésben sokkal komolyabban kellene venni a válogatást, hogy ezzel is emeljék a hivatás becsületét, színvonalát.
A zentai tanácskozás célja az információcsere, a vélemények ütköztetése, a lehetséges megoldások keresése volt. Az előadások hangneme tájékoztató, de egyúttal provokatív is volt, úgyhogy a hallgatóság felszabadultan elmondta aggályait, kérdéseket tett fel, vitatkozott.
Az inklúzió bevezetését biztosan nem fogjuk elkerülni. Azon kell tehát lenni, hogy mindegyik szereplő a legjobb tudása szerint cselekedjen, és a gyermekek érdekében a legtöbbet hozza ki az adott lehetőségekből. Többek között épp ebben nyújtanak nagy segítséget az ilyen összejövetelek. Egymást erősítve most is megfogalmazódott, hogy mindegyik oktatási reform, felülről hozott intézkedés sikere a végrehajtáson, magán a feladatát végző pedagóguson áll vagy bukik… És ebben van a dolog lényege.
