…hirdeti a felirat, amely Vilmos császár és Ferenc József osztrák császár és magyar király koszorúval övezett és tölgyfaágak közé ágyazott arcképei alatt olvasható. Az egymás felé néző, ezzel az egységet tovább hangsúlyozó uralkodók közül a fiatalabb Vilmos császár – a történelmi hűség okán természetesen II.Vilmos német császár –, aki határozott arcélével, kackiás bajuszával erőt és magabiztosságot sugároz, míg Ferenc József, a jóságossá szelídült, a katonanótákból ismert „ferencjóska” egy fáradt mosollyal arcán a hosszú uralkodásba belefáradt öregember benyomását kelti. A mai bemutatásra kerülő tárgyunk egy olyan emlékváza, amely a „nagy háború” kitörésének évében
Molnár Edvárd felvétele
tömeggyártásban látott napvilágot, és mindenhol vásárolható volt, ahol több ember és némi csörgő készpénz, történetünk keretében a Monarchia egyes részein a krajcár, mifelénk néhány fillér csörgött vagy éppen megszorult a zseb sarkában.
Ebben az első háborús évben még mindenki abban reménykedett, hogy ez a háború nem lesz hosszabb, mint egy átlagos büntetőhadjárat, és karácsonyra már mindenki otthon lesz: bízott ebben az öreg király és alattvalói is, és ebben bíztak a szerb király és miniszterei is. Míg az első talán a hat évvel korábbi boszniai annektáláshoz hasonló látványos sikerben, ez utóbbi talán az Orosz Birodalomban látta vigaszát.
Képzeletben tehát ott állunk a forró, nyári napon, egy vásár kellős közepén, és honfiúi és ifjonti felbuzdulástól fűtve, a pillanatot megörökítendő hites feleségünknek vagy kedvesünknek vásárfiát veszünk – és hogy e két belső lángot egységgé kovácsoljuk, miként a vázán látható két nagy uralkodó is tette ezt országaik hadseregével, az őket ábrázoló, legfeljebb hóvirág számára elegendő vázát vesszük meg. És ezzel lényegében magunk is a lelkünk mélyén beletörődtünk, hogy ez a kaland azért tovább fog tartani néhány hónapnál, hiszen még az orrunkban van az idei hóvirág illata, és soká lesz újból tavasz. Nem merül fel egy percig sem olyan kétely bennünk, hogy amit vásárolunk, az éppen giccs vagy olcsó bóvli, ezek a szavak elvben már megszülettek ekkor, de vidékünk távol lévén a rosszalló és rosszindulatú, mondhatni kritikai hangvételtől még a maga operett-valóságát látja csupán.
Így készül vidékünk a nagy leszámolásra annak a királynak és császárnak az oldalán, aki történelmünk legszebb és legférfiasabb forradalmát verte le uralkodásának kezdetén, de már a feledés homályába veszett a magyarok iránti folyamatos ellenszenve. És rohan a végzetébe sok ország, amely érzi ugyan a változás igényét és szükségét, de bátortalan végrehajtani azt: végrehajtja majd a béketárgyalások és békeszerződések sora, legalább annyi fájdalmat okozva, mint amit korábban okoztak a nagy birodalmak. De addig még nagyon sok napnak kell eltelnie várakozásban, reménykedésben, később nélkülözésben és félelemben, hogy aztán a szövetségesek országai magukat emésszék fel belülről, lehetőséget teremtve arra, hogy új elképzelések, remények, tévedések kerüljenek napvilágra, elnyomva azt a gondolatot, amit még egy kicsiny vásári váza is fennen hirdetett réges-régen.
