Nem is oly rég lehetősége adódott neki, hogy pár hetet Bécsben töltsön. Természetesen kíváncsi nyugtalansággal figyelte az út alatt az ablakban változó világot, melyre csakhamar, a busz duruzsolásának elcsitultával közvetlen kijárása nyílott.
Csípős szél fútt. Betonpillérekre hasaló autóút lábánál állt, a nemzetközi pályaudvar embertömegében. Kerekeken gördülő utazótáskák mellett, a váróterem (Wartesaal) ajtajának csattogásában. Sarokban elfelejtett koffer. Valami esernyővásznat bontogat a szél a pocsolyában. A tömeg sodróereje kiragadta az utcára. Először szerbül szóltak hozzá. Hogy tudja-e, merre kell mennie, mert olyan tanácstalanul (neodlucsán) áll ott. Az idegen – szőke, göndör hajjal, szemüvegesen – lehívta a liftet, vonaljegyet vett, és mivel közel egy korosztályhoz tartoztak, összetegeződött vele. Már vagy a harmadik megállót is elhagyták, amikor megszólalt magyarul. „Honnan tudsz magyarul?”, kérdezte ő. „Zentán születtem”, válaszolt az idegen, de mintegy csak mellékesen. A metróvonalakról beszélt neki, „endstacionokról” és villamosokról, meg hogy hogyan tud leggyorsabban a szállodájához jutni. Ő csak hallgatott, kíváncsiságát eltette más napokra. „U3-mal jöttem ki, magyarázta, utánainteni a hazamenő barátaimnak.” Lassított a szerelvény. „U3-mal a Westbahnhófig, aztán a hatos”, bökött az üléstámlák fölé erősített térképre. „Hogy mondtad, ez most hanyas metró, U5?” „Áh, az ötös meg sincs még! Az visz majd haza egyszer”, mosolyodott el Andreas H.
Az ajtó gombnyomásra tárult.
Andreas H. András néven, szerb édesapa és magyar ajkú anya gyermekeként született Zentán. A fogalmat, szerelemgyermek, kifejezni ma már németül tudja csak; viszont hogy a háború előestéjén mért egyedül édesanyjával szöktek Nyugatnak, hogy hová sodorta mellőlük apját az élet, azt se valós, se vélt anyanyelvén. Mélyebben ül a hallgatás, mintsem a szavak odáig leérnének.
Legalábbis így beszélte el neki Andreas H., amikor napok múltán újra elővette őt a kíváncsiság. Andreasék donaustadti lakásában ültek. Az ötödik emeleten, rálátással egy hasonló, szemközti ötödik emeletre, más, szomszédos ötödik emeletek társaságában („Vigyázat!, ez már a Duna keleti partja, a »Semmi feneke«!”) A széles térközű szobában a televízió bekapcsolva. „Magyar adás nincs a kábelen. Egyedül magyar, ami nézhető, az a Prinz Eugen szobra, amit anyám a tévére tett. Ez Zenta, Bécsben. Van, amit csak akkor látsz, ha tüzesebben (tüzetest értett) nézel”, felelt, amikor ő, a bécsi–vajdasági különbségekről kérdezett. „A német Google például, bárhogy is változtatod a beállításokat…” De inkább mutatja aztán, mint mondja. Valóban: Újvidék, Neusatz, s a szállodahirdetések mind-mind németül vannak. „Én már nem is állítgatom. Meg van ez csinálva: te már csak külnézetből lehetsz vajdasági.” A falakhoz lapulva magyar és német kötetek sorakoznak, tán az utóbbiak többségben (pszichológia, Ungarische Grammatik, Sprachwissenschaft).
Andreas H. elkapja az ő tekintetét. „Az ingyenes oktatás ára, hogy az ember képtelen abbahagyni.”
„Bécs a hatvannyolcas tüntetések után ugrott meg”, állítja Deréky professzor, a Bécsi Egyetem Finn–Magyar Tanszékének (Finnougristik) tanára. „Addig egy unalmas pocsolya volt. A Monarchia ideje alatt még több mint kétmilliónyian lakták. Ez a század derekára másfél millióra apadt.” Ezután megmoccant a város: „…ötvenhatos menekültek, vendégmunkások, törökök, Ceauşescu falurombolása elől az erdélyiek, a balkáni háborúk során maguk, jugók. Újabban oroszok meg kínaiak. Ma már ismét közel kétmilliónyian lakják Bécset, de jószerével osztrákot csak lepkehálóval fogni (talán a Kahlenberg lankáin), »Der Österreich ist so deutsch wie seine Donau blau ist«.” Míg Deréky Alfred Polgar szavait idézte neki, a spalettával bajlódva kirekesztette a korai tavaszt az irodából. Kinn maradt a csipaszcsivitelés és az egykori kórházépületből átalakított Campus oromzata. „Annak a kevés, Trianon után értelmiség nélkül maradt burgenlandi magyarnak az ötvenhatosok képében hirtelen vetélytársa akadt. A horvát és a szlovén kisebbséghez hasonlatosan, a Tito által taposott ösvényt használva, igaz, jóval később, de a magyarok is kiharcolták jogaikat. De állandó iskolája a ma már eltünedezőben lévő pesti menekülteknek, azok leszármazottjainak és a vendégmunkás magyaroknak nem lehet. Burgenlandba közúton eljutni továbbra is szinte lehetetlenség; az osztrákmagyar megnevezésből pedig lassan kikopik az utótag: magyar. A sok-sok magyarságtudattal érkezők különben sem találják a közös nevezőt, egymás társaságát kerülik.” „S a Vajdaságból jött magyarok?”, kíváncsiskodott ő. „Arról őket kérdezze”, felelt Deréky professzor.
Ő sokáig várakozott a tizedik kerületi Hazengasse 35. számú lakástömb második lépcsőháza előtt. Már második alkalommal járt itt. Első alkalommal cetlit hagyott a lépcsőkanyarulat első ajtaján, a „Bécsi Vajdaságiak Egyesülete” kiírás táblácskája alá csúsztatva a papirost. Időközben valaki járhatott arrafelé, mert a papírdarab nem volt a helyén. Csengetésére semmi sem mozdult a lépcsőházban. A hanggal miféle ürességekre kérhetett bebocsátást, ki tudja, miféle ajtó mögötti elárvult terekre?
Az utcán ismerősbe botlott. „Itt lenne az egyesületünk? Nem tartjuk a kapcsolatokat… Legalábbis mi nem”, módosított szaván Andreas H. „Anyám bátyjáékkal igen, mást meg nem is igazán ismerünk.”
Andreas H. minden hónap elején ellenőrzésre volt köteles bejárni a kórházba. Ő vele tartott. Még a vizsgálatok folytak, odakinn, a fehér csempés, liánokkal befuttatott folyosón várakozott. Szemközt egy plakát a pandémia veszélyeire figyelmeztetett. AUFPASSEN – terpeszkedtek a betűk a táblán. Már korábban felfigyelt ő az ilyen osztrák tájékoztatók szigorára. Kevés ábrázolás (de ha van, kidolgozott), inkább a szöveg dominál. „Az osztrák németebb a németnél”, emlékezett vissza egyik utazótársa szerbül intézett szavaira. Hirtelen csődület támadt a folyosó fordulójában, tőle pár lépéssel „Orvos, orvos”, kiáltottak női hangok a beltermek felé. Férfiak egy társukat fogták közre, kinek halántéka tájáról vér csordogált a csempére. A legújabb divat szerint öltözött fiatal lányok arca felé kapkodva igyekeztek nyugtatgatni. A tolongásban a márkás cipők alatt csikorgott a folyosó. „Jebem mu majku!”, lökte el magát a vérző homlokú. „Niszi kod kutye”, csitították társai sziszegve. Végre előjöttek az ápolók. Újra csönd lett a váróteremben.
Adrianne (az „a”-t helyéről kiszorító „e” betű keresztneve végén már az osztrák hivatalok szerény illeték ellenében mozgósítható rugalmasságáról tesz tanúbizonyságot) hazautazásainak nehézségeiről beszélt neki, a tavaszi ünnepségekre felállított vásárlóstandok között nézelődve. „Még ’99 után is a jugoszláv határőr szemmérték szerint szabta meg a vámilletéket (»Neked 25, amannak 15 euró«, így). Leszállítottak bennünket a buszról, áttúrták a batyukat, valami „ajándék” mindig járt nekik. Csak pár éve szüntették meg a vámilletéket; bár ma már kevesebbet járok Szabadkára, a barátok is eljönnek onnan… Mindig be kell jelentkeznem a rendőrségen, hogy ott tartózkodom. Bátyám nem is mer hazalátogatni, nehogy a határon… tudod, a határőrség.” A Mozart csokigolyóktól, apró bizsuktól díszes boltocskák közt tuszakodva ismerős gördült váratlan közéjük. Andreas H., egy Wotan-kalap árnyékában, szemüvegesen. „Nem hiszitek el, már ezeket a német kalapokat is törökök árulják”, újságolta Andreas H., alsó ajkát biggyesztve, „Alig értettünk szót.” Adrianne fülönfüggőket válogatott közben. Egy-egyet arcához illesztve, a tükörben nézve önmagát. „Milyen cunci jószágok! Az otthoniak ezekért a pár tíz eurós cunci mütyükért vesznek meg. Májusban megyünk újra a Vajdaságba.” Kérdésére, hogy nem gondol-e a hazaköltözésre, ekképpen felelt meg neki: „Lehet. Apám esküdözik, hogy nyugdíjas korára igen. Vissza az otthagyott kertvárosi házba. Én meg mint némettanárnő. Igaz, sokat hallunk verekedésekről. Nem bírják egymást a népek. Meg szerbül is gyengén beszélek, itt is oroszt tanultam inkább. Tudod, apámban erős a honvágy.” A 13A jelzésű villamosnál váltak szét útjaik. Andreas H. és ő gyalogszerrel folytatták. „Vesztjük a nyelvünket, ugye?”, kérdezte AndreasH. a kalap alól, kissé tán szégyenkezve. „A macska föl van mászva a fára. – S talán ott is marad”, tette hozzá.
A magyar iskola a Collegium Hungaricumtól nem messze, a kanális túloldalán, a Schwedenplatzon található. Inkább csak alsó osztályos gyermekkörnek nevezhető: hat–tíz éves magyar ajkú fiatalok járnak össze délutánonként, a Sweden Apotheke fölé, jobbára játszani. Az iskola egyetlen, a Duna-csatorna felé néző tanterme (játszóháza) csütörtökönként tudományos előadások színhelyévé, esetleg az idősebb bécsi magyarok társalgójává válik. A pár szekrénysorból álló, könyvtárnak elkörösztölt belépő falához simulva várta ő az esti előadás kezdetét. Ácsorgásában pár szülő, főként apuka osztozott, akik gyermekeiket várták ki az iskolából. Németül sürgették őket a gyorsabb kabátöltésre, míg a délután eseményeiről faggatóztak. A tanító nénivel is németül váltottak szót. A megüresedett tanteremben teát szolgáltak föl a vendégeknek. Nem sokan gyűltek össze a budapesti történész, Apponyi Albert gróf életéről szóló előadására. Jobbadán idősek, nyolcvanon fölüliek, a megállapodottság pocakjával, remegő állakkal, meg-megszunnyadva a padok között. Filmet is vetítettek (Apponyi bécsi és Bethlen gernyeszegi szülőházáról) a fél falat elfogó plazmatévén. Egy sepsiszentgyörgyi gyökerű lány a gróf életrajzából olvasott föl részleteket. Egy-egy szónak újból és újból neki kellett veselkednie. Végül a történész segítette ki zavarából. Lassan elpárállott a fölszolgált tea, csak a csészék mélyén maradt valami sárgás lé. A bealkonyult Mariahilferstrassén ismerősbe botlott. „Gondoltam, hogy nem bírja kíváncsiságod és ellátogatsz az iskolába”, jegyezte meg Andreas H. „Egy-egy szerencsésebb jugó is ide járt, de akinek nem sikerült megkapaszkodnia…” „…azok az utcán végezték.” Ezt már a Naschmarkthoz vezető átjáróban mondta csendesen. Egy utcai lámpa fényköre alatt álltak meg. A piacon már csomagoltak a török gyümölcsárusok, az albán pék összegugyorodva a megmaradt lepényből majszolt. Szerb (horvát?) nyelven élcelődő sajtárusok siettek el mellettük. Fél kilenc felé járt. Andreas H. a vállához ért. „A Betlerek”, súgta. A homályban pár árny tűnt fel a Naschmarkt területén. Be-benéztek az asztalok alá, megtúrták a halomba sepert hulladékot. Egyesek a konténerek fedeleit emelgették. „Elhullott gyümölcsöt, kenyérhéjat keresgélnek”, magyarázta Andreas–H. „De sietniük kell, mert mindjárt feltűnnek az utcaseprők. Akkor vége a lakomának.” Valóban, odébb már locsolótömlővel és lapátokkal jöttek emberek. Néhány hatósági is közöttük. „Ez a Naschmarkt rendje.” A hulladékszállító fénye narancsszínűre festette az arcéleket.
„Már ha húsz-huszonöt éve élsz is közöttük, újból és újból fel kell ismerned: nem tartozol közéjük. Nem is a nyelv használatának különbözősége miatt: valami eredendőbb (»jévájlige«) eltérés van köztetek. – Szerintem a kilencvenes években Bécs volt Európa legszomorúbb városa”, szusszant föl Andreas H., más ösvényre térve hirtelen, egy délután, Goethe és Mozart szobrának árnyékában, egy padon ülve, tavaszi délután. „Valahol délen dörögtek a fegyverek; itt meg több lett a jugoszláv rendszámtábla, mint az osztrák. Csak újabban gondolok vissza rá, hogy hányan lehettek úgy szállodák, táborok, befogadó ismerősök ágyain feküdve éjszaka, hogy lábuk a biztonságos világ paplana alatt, de fejük odahaza. Aztán más nap reggelére virradt.” „Valójában kit kísértél ki aznap este a buszállomásra?”, kérdezte ő a kora tavaszi csendben. „Talán csak a gondolataimat eresztettem neki a busz eliramodását szemmel kísérve. Valami odavonz a váróterem magányába. Az emberek bőröndbe csomagolják életüket; számtalan nyelven hallgatnak befelé és egyen csevegnek kifelé; türelmetlenkednek és tolongnak. Ugyanaz a megrázó látvány csábít oda is, éppúgy, mint a Naschmarktra. Valami őszinteség bukik ki e helyeken az emberekből.” „Tudod, vetette fel a fejét ő, a padon ülve, én egyre kevesebbszer mehetek haza. Autóval talán. Ünnepekre. Már nem is csak a tolószék, ami korlátként jelentkezik: az indok és a cél hiánya is. Attól tartok, mire kiépül az ötös metróvonal, mosolyodott el Andreas H., már elfelejtem, mért is kellene arra nekem fölszállnom.” Ezek után már nem is mondtak nagyon mást egymásnak ott a padon. Ha mégis, azt elnyelte az élénkülő körúti forgalom. Goethe és Mozart árnyékában megnyúlt az alakjuk. Egyben hűvösebb is lett kissé. Aztán beesteledett.
