Hang.
Harang.
Cseng, bong, zeng, zúg, kong, zsong, jajong.
A szavak élnek, muzsikálnak, szívembe markolnak, és nem pusztán hangalakjuk miatt.
Mindig büszke voltam a mi kéttornyú templomunkra és a két torony között őrködő Szent István királyra. Mindig azt hittem, hogy olyan csak nekünk van. Most már tudom, hogy a széles nagy Alföldön sok a kéttornyú templom, de Szent Istvánja, úgy, mint nekünk, még sincs senkinek.
Fönn a töltésen édesen nyílik az akác, illata vérlázítóan erős és lágy egyszerre, elvegyül benne a bodza szaga, és nagyon gyöngén, alig-alig, a hárs is keveredik. A lejtőn harsogón zöld a fű, csúszik, mintha harmatos volna, pedig harmat sehol, csak lágy, meleg szellő. Fölmennék az akácokhoz, de a térdem meg a bokám hevesen tiltakozik. Lám, hiába a lézer, a mágnesezés, a sokféle vizes varázslat, a bokám fáj, dagadt, és nem engedelmeskedik.
Add a kezed, mama, segítek. - A kislány alakja élesen kiválik a mögötte kirajzolódó fényes, törékeny kékségből. Kis teste vibrál az izgalomtól és az erőfeszítéstől. Amikor fölvillan gyönyörű, varázsos mosolya, rádöbbenek, hogy olyan kék a szeme, mint a búzavirág. A nagymama az én szememet is mindig búzavirágkéknek mondta.
Egy fej saláta malomkőnyi, a retek vérpiros, a karalábéba egyszerűen bele kell harapni, a spenót levele tenyérnyi, a sóska jó fanyar és savanyú, a zöldhagyma zsenge, fehér része huszonöt centi, és a nagymama minden reggel piacra megy. A levegő csupa édes akácillat, a kiskertek gyöngyvirágszagúak, az orgona már-már fojtogató.
Litániára megyünk. A Szüzmáriaoltáron – nekünk, zomboriaknak így, rövid ü-vel és egy szóban, egy lélegzetre – minden délután megnyilatkozik a csoda, az élet, a szeretet és a tiszta öröm csodája, és mi a része vagyunk, mert szeretet és öröm nélkül nem lehet élni.
Zúgnak a harangok. Harangszó uralja a várost, a piacteret, a fő utcát, a Megyeházát, a Városházát. Először megszólal az Újtemplom harangja; gondtalanul, bizakodón szárnyal a magasban, beteríti a korzót, a Körutat, a hársfákat. Gyorsan csatlakozik hozzá az Öregtemplom komolyan zengő, okos nagy harangja, aztán nagysietve, nehogy valamiről lemaradjon, megérkezik a Szerbtemplom vidám, szava. Zomborban zúgnak a harangok, hangjuk összefonódik a tiszta, törékeny kékségben, és védőn betakarja, befödi a várost. A kertünkben megszólalnak az orgonafák, vigyázón fölkapja fejét az akácfa. Az utcánk is mozdul, a macskakő fölpúpozza hátát, mint valami vén, tapasztalt, alaposan megtépázott kandúr; az árokparti fű harsányan zöldell, a disznóparéj árnyékában apró, csenevész százszorszép, a sötétzöld csalán közt hegyesen pipiskedő, aranyszínű békavirág. Beharangoztak. Ünnepi ruhában, ünnepi titokkal a szívükben templomba megyünk.
A mi udvarunkban tisztán hallatszott a harangszó. Fölöttünk magasodott a két templomtorony, fölöttünk zúgtak a harangok. Minket a harangok mindenhova elkísértek. Harangszó zengett- zúgott körülöttünk, áthatott bennünket, visszhangzott a gondolatainkban.
Amikor harangszót hallok, otthon vagyok; elfogódott, meghatódott és vágyakozó leszek. Kicsit szomorú, kicsit boldog, kicsit visszanéző. Talán azért szeretem olyan nagyon a Himnuszt, a mi Himnuszunkat, mert benne is harangokat hallok. A nővérem mondta, hogy Erkel a pozsonyi harangokra gondolt, amikor a Himnusz zenéjét írta.
Pozsony? Mama, az nem is itt van! A ragyogó búzavirágszín elsötétült, feketén örvénylik. Az óvodában azt mondták, hogy az nem is Magyarország!
Persze, hogy nem az, csillagom. És Zombor sem az, ahol én születtem, és mégis az, és még nagyon sok minden nem az, és mégis az, mert megértjük egymást. Jöjjünk akár százfelől is, egy nyelven beszélünk. Csak az a fontos, hogy mi mind magyarul beszélünk.
Pont! Itt most be kell fejeznem, mert van egy olyan valóság is, hogy a vasúton, a Szabadka és Szeged közti nyúlfarknyi szakaszon át kell szállni; nincs tündérmese. A tündéreket határok közé zárták, nyaranta és nagy ünnepek előtt évtizedek óta hosszú-hosszú órákig rostokoltak a határon, s ma is rostokolnak az úgymond légies és átjárható határon; útlevelet, papírt, fényképes igazolványt kérnek tőlük, ha kilépnek, belenéznek az autójukba, nehogy szeszt, cigarettát, neadjisten tündért csempésszenek, sőt megkérdezik tőlük, mit keresnek a határon innen, illetve túl. Verik őket itt, küldik őket ott, büntetik őket amott.
De
Zomborban zúgnak a harangok, az akác édes illata keveredik a körúti hársakéval, virágzik a bodza, ontja illatát a jázmin. Langyos a szél, az utcánkban már nem púpozza hátát a macskakő, ám a gyerekek szeme, mint a búzavirág, és szorosan fogják a kezünket, hogy segítsenek.
2010. május 25.
