Tudományosan közelíteni egy témához nem túl hálás feladat. Főleg, ha nem is tudományos közönségnek írunk. Akinek ugyanis nem az a munkája, hogy kényszerből mindent elolvasson, az nagyon hamar megunja az erőltetetten fennhéjázó, kioktató szövegeket. Az is megunja egyébként, akinek az a munkája.
Évek óta töltöm a szabadidőm egy részét hivatásos olvasással. Szeretem ezt csinálni, nincs kifogásom sem a ponyva, sem a szépirodalom, sem a tudományos munkák ellen. Mindig van nálam néhány véleményezésre váró kötet, és a hangulatomtól függ, éppen melyiket veszem elő. Nem kell tudnom, miről szól, hiszen a legtöbb elején van műfajmegjelölés, ami az elvárásaimat irányíthatja. Probléma akkor van, ha nincs meg ez az irányítgatás. Elváráshorizontom valahol a távolban a végtelennel ér össze, nem tudom, mire számíthatok. Legtöbbször persze szépirodalomról van szó, de nem mindig. Egyre gyakrabban bújtatják a tudományos munkákat is ilyen álöltözetbe. Az ember (=én) pedig gyanútlanul elkezd olvasni. Ilyenkor lehet remekül pofára esni.
Ezek a könyvek ugyanis, teljesen megtévesztő módon, az átlagember számára is elérhetők: megvásárolhatók a könyvesboltokban, születésnapra ajándékozhatók, unaloműző olvasmánynak magunkkal vihetők. Igen ám, csakhogy ezek egyáltalán nem fogyaszthatók egy átlagember számára. Nem is az, hogy nehéz őket megemészteni, sokkal inkább az, hogy még lenyelni is lehetetlen. „Olyan finom, hogy nem tudom lenyelni” – hangzott egykoron az egyik reklám szövege. A szépirodalomnak álcázott tanulmányok is ilyenek: olyan tudományosak, hogy nem tudom őket elolvasni. Ez pedig, valljuk be, könyveknél igen előnytelen tulajdonság.
Legjobban azzal a leírással tudnám visszaadni az ilyen könyvek hangulatát és struktúráját, amellyel Thomka Beáta a Symposion folyóiratot jellemezte: „néha túltengtek [benne] az olvashatatlanul unalmas és terjengős iskolai strukturális elemzések”. Teljesen alkalmas ez a mondat ide is. A könyvesboltokban kapható, jól álcázott esszékötetekben inkább sokszor, mint néha, de túltengnek az olvashatatlanul unalmas és terjengős elemzések. Azt is meg merem kockáztatni, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki képes ezeket (véletlenül) elolvasni, és nem elaludni egyszer sem. Pontosan ugyanezért viszont én vagyok az egyetlen olyan ember is, aki észreveszi, hogy sok helyen a szerzők csak és kizárólag arra törekednek, hogy megtöltsék az oldalakat.
Aki járt egyetemre, pontosan tudja, hogy vizsgafelkészülés közben rengeteg cikket kell elolvasnia. A cikkeket tanárok, professzorok, tudósok írják, akik pénzt kapnak a megírt cikkek mennyisége után. A minőség ilyenkor nem számít. Így születnek a terjengős, hét–nyolcszáz oldalas tanulmánykötetek (is). Amikor az ember jól akar vizsgázni, nyilván minden ilyent elolvas. Ha nagyon jól akar vizsgázni, akkor többször is. Ha nagyon jól és okosan akar vizsgázni, akkor első olvasáskor kiemeli a lényeget, hogy legközelebb ne kelljen a „sallangon” is átverekednie magát. Ha valaki kiadna csak a lényegi részekből egy újabb kötetet, az az adatmennyiség után biztosan nem kapna sok pénzt, viszont vinnék a könyvét, mint a cukrot. Értem én, hogy a tudósnak is meg kell élnie valamiből, de az olvasónak sem kellene megőszülnie, míg a tanulmány végére ér.
Szeretem, ha valaki ért a szakmájához, és annak lényegét mindenki számára érthetővé akarja tenni, de a felesleges térfogatnövelő mondatokat nem jól tűröm. Az átlagolvasó pedig még rosszabbul tűr, arról nem is beszélve, hogy abban a pillanatban hajítja sutba a könyvet, amint rájön, hogy a magyar nyelv használata helyett a szerzők jobban preferálják az internacionális textusokat és szentenciákat. Lehet persze így is írni, csak értelme nincs. Aminek van magyar megfelelője, azt miért kell erőltetett módon valami latin eredetűvel helyettesíteni? Így biztosan nem lesz populáris. Nyilván nem is a népszerűség a cél. Tudományos-elméleti munkák ritkán válnak bestsellerekké.
Ezek a tanulmányok a szakmai elitnek (vagy a diákoknak) szólnak, céljuk az ismertetés és vitára késztetés. A nagy nyilvánosság vagy nem is tud létükről, vagy nem elég hozzáértő, hogy vitába szálljon egy-egy tudóssal, legyen az elméleti fizikus, csillagász, történész vagy irodalmár. Hétköznapi beszélgetéseknek soha nem lesz témája egyik ilyen cikk sem, soha nem fognak baráti társaságok kedélyesen borozgatva arról vitázni, hogy vajon igazuk van-e a matematikusoknak, amikor a π akárhánymilliomodik számjegyét keresik, ahelyett, hogy valami értelmesebbel foglalkoznának. Ha ez lenne a cél, akkor nagyon szomorú élet elé néznének az írók és a kiadók. Ha viszont szakmailag elismert, elemző munkák megjelentetésére tesznek kísérletet, sikerrel járhatnak. Csak, a félreértések elkerülése végett, ezt a borítón se felejtsék el jelezni.
