Miért van az, hogy a háborús bűnösöket hősként ünneplik? Két szerbiai példát szeretnék felhozni ennek az alátámasztására. A háborús bűnökkel vádolt Radovan Karadži ć éveken át bujkált Szerbia területén. Csak miután két évvel ezelőtt elfogták, akkor derült homályos fény arra, hogy hol is volt ennyi ideig. Álnéven természetgyógyászként tevékenykedett, tehát a szerb átlagpolgár életét élte. Belgrádban volt egy t ö rzshelye, egy kiskocsma. A kocsmatulajdonos visszaemlékezése szerint Karadži ć mindig azon a széken foglalt helyet, ahonnan jól ráláthatott a falon felfüggesztett két képre. Az egyik kép őt magát ábrázolta, a másik pedig Ratko Mladi ćot, akit a srebrenicai vérengzés fő felelősének tartanak. A 2000-es szerbiai politikai fordulat után tehát egy szerb zugkocsmában még mindig a háborús bűnökkel vádolt személyek képei díszelegnek a falon.
A másik példa nem a háborús bűnös dicsőítésről szól, hanem a háborús bűn tagadásáról. A Geopolitika című, 2010 áprilisában megjelent szerb politikai magazin egyik cikkében három oldalon át azt bizonygatja, hogy Srebrenicában valójában nem is történt semmilyen vérengzés.
Mire mutatott rá ez a két példa? Arra, hogy van egy olyan emberi hozzáállás, amely a civil lakosság könyörtelen legyilkolását nem is tekinti háborús bűnnek. Épp ellenkezőleg, hőstettnek tartja, az elkövetőket pedig nemzeti hősöknek. A társadalmi kijózanodás után, ami a németeknek 1945, a szerbeknek 2000 után következett be, kiszorul a közbeszédből ez a látásmód, de a radikális nézeteket vallók ezután is a régi módon gondolkodnak. A megváltozott közbeszéd hatására a háborús bűntetteket már csak kevesen merik nyíltan dicsőíteni, mert azt már nem tűrné el a tényekkel megismerkedett társadalom. Ebben a helyzetben a régi nézetekkel szimpatizálók általában a történelmi valóság átírásával kísérleteznek: áltudományos publikációkban vagy különféle sajtóorgánumokban közölve tagadni kezdik a bűntettek elkövetését.
A bizonyítottan végrehajtott bűntettek tagadását csak egy vékony, álságos határvonal választja el a bűntettek dicsőítésétől és a háborús bűnösök hősökként való ünneplésétől. Egy tőről fakadnak. Ugyanaz az elferdült gondolkodásmód húzódik meg minden ilyen próbálkozás mögött. Ezt a gondolkodásmódot nevezem én a szentháború látásmódjának vagy felfogásának.
A szentháború látásmódját az a hit élteti, hogy a mennyei rend emberi erővel leköltöztethető a világba. Ez a kísérlet sajnos általában véres erőszakot eredményez. A mennyei rend leköltöztetése helyett az ideális rend megvalósítása kifejezést is használhatjuk, s ezzel rögtön kibővül a szentháború felfogásának a jelentésköre, amit így már az ideálisnak tekintett rend emberi erővel, vagyis többnyire erőszakkal történő megvalósítását jelenti. Ezzel az ideillő változtatással már nemcsak a vallásháborúról mondható el, hogy annak a meghatározó felfogása a szentháború látásmódja, hanem az ideológiai töltetű és adott esetben az etnikai indíttatású háborúról is. Az előadás során ebben a kibővített értelemben használom a kifejezést Ez volt a fő ismertetőjegye a kilencvenes évek balkáni etnikai háborúinak a volt Jugoszlávia térségében.
Témánkra nézve erről a legutóbbi balkáni háborúról elég annyit tudnunk, hogy az etnikai háború volt, melyben szörnyűséges emberiség elleni bűntetteket követtek el. Az események központi személyisége a scheweningeni börtönben meghalt Slobodan Milošević szerb elnök. A szerb nép a volt Jugoszlávia térségében lezajló mind az öt háborúban harcoló fél, s Milošević mindegyik háborúban a szerb nemzetvezér szerepét élvezi. Ez rögtön fölkeltheti bennünk a gyanút, hogy itt egy politikai valláshoz hasonló képződmény alakulhatott ki Szerbiában, hiszen a nemzetvezér és a személyi kultusz jelenléte erről árulkodik. A neves fasizmuskutató, Emilio Gentile szerint a politika szakralizálásának a vezérkultusz a leglátványosabb és legáltalánosabb jele. Gentile a jelenségről írva azt szorgalmazza, hogy tegyünk különbséget a civil vallás és a politikai vallás fogalma között. A civil vallás a demokratikus társadalmakban alakul ki, míg a politikai vallás a totalitárius társadalmak sajátsága. Politikai vallásként működött ezek szerint a szovjet kommunista rendszer, az olasz fasizmus, a német nácizmus. Mai mintapéldája az észak-koreai rendszer dzsucsenak nevezett ideológiája. Ehhez a különbségtételhez én csak azt tenném hozzá, hogy az esetek túlnyomó többségében nem a totalitárius rendszer teremti meg a politikai vallást, hanem fordítva. A politikai vallás fő vonása ugyanis a társadalom egységesítése egy adott cél nevében és egy kijelölt Vezér vezetése alatt. Az egységesített társadalom pedig totalitárius elvek szerint működő országot és nemzetet jelent.
Tudjuk, a Szovjetunió előszeretettel exportálta a maga politikai vallását a befolyása alá került országokba. Ennek a jegyében a jugoszláv kommunista rendszer is politikai vallásként működött. Ezt állapítja meg Vjekoslav Butigan szerb szociológus és Vjekoslav Perica horvát történész is. Az utóbbi ugyan a politika intézményes szakralizálását civil vallásnak nevezi, ám teljesen egyértelmű, hogy ha más néven is, de mindketten ugyanarra a jelenségre gondolnak. Perica szerint a jugoszláviai civil vallásnak – ami tulajdonképpen a politikai vallás – öt tartóoszlopa volt. A központi tartóoszlop a Josip Broz Tito jugoszláv elnök köré épült személyi kultusz. Butigan szerint a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején a nacionalizmus vált új politikai vallássá a térség legtöbb országában, így természetesen Szerbiában is. Ugyanerre az álláspontra jut Ivan Čolović szerb etnológus. Ő arról is ír, hogy a szerbek körében Milošević Tito, a volt jugoszláv elnök vezéri szerepét vette át. Ennek a lehetőségét az adta meg, hogy Milošević kommunista vezérből átalakult szerb nemzetvezérré. A politikai irányvonal ideológiai szinten ezzel száznyolcvan fokos fordulatot vett, ám a személyi kultusz ugyanaz maradt és a hatása is ugyanúgy érvényesült.
Mi is történt tehát Szerbiában a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején? A kommunista rendszert mint politikai vallást az agresszív nacionalizmus váltotta fel szintén mint politikai vallás. Ennek következtében az ideológiai háború helyébe a kilencvenes években a véres etnikai háború lépett. A cél szerb oldalról a szerb földek egyesítése volt.
Az ellenség satanizálása
A kilencvenes évek balkáni háborúiban nemcsak az ellenséges katonák, a vallási épületek is célpontoknak számítottak. Ez alapján azonban senki se gondolja, hogy a volt Jugoszlávia területén vallásháború folyt volna. Az etnikailag és vallásilag megosztott Balkánon a pravoszláv vagy a katolikus templom és a dzsámi a nemzeti jelenlétnek a leglátványosabb jele. A vallási épületeket az etnikai tisztogatás jegyében rombolják le, azért, hogy még emléknyoma se maradjon az ellenséges népnek a meghódított településen. Szó sincs vallásháborúról, itt vad etnikai küzdelem folyik, ahol a nemzeti egyházak is a nemzeti háborús célok mellett sorakoznak föl. Mindenki megteszi, amit ráró a kötelezettség: a katona mindhalálig harcol, a pap pedig megáldja a fegyvereket és prédikációiban a hősi küzdelemre szólít föl.
A korabeli szerb háborús retorika az etnikailag megtisztított falvakat, városokat fölszabadított településeknek nevezte. Ez a kifejezés, nem cinizmust tükrözött, hanem a szentháború látásmódját. A nacionalista célok végrehajtói abban hittek, hogy ha az idegen népet elűzik, az ellenszegülőket pedig legyilkolják, akkor az ördögi elemtől, a gonosztól szabadítják meg, illetve szabadítják föl a meghódított települést. Az ördögöt természetesen nem ördögnek, hanem usztasának, vagy a másik oldalon csetniknek nevezték, de a csetnik és az usztasa szó egyet jelentett a gonosszal, az ördögivel. Erről még a titói kommunista propaganda partizánfilmjei gondoskodtak, amelyeknek a mitikus ábrázolásmódja ördögi, gonosz lényeknek mutatta be a német megszállókkal együttműködő szerb csetnikeket és horvát usztasákat. Nagyon nagy hatásuk volt ezeknek a partizánfilmeknek, melyek az ideológiai szentháború látásmódját közvetítették.
A szentháború satanizáló látásmódjában az erkölcsi érzék teljesen összezavarodik. A világot két elkülönített részre, jó és rossz oldalra osztja fel ez a dualista felfogás. Nem a tetteket ítéli meg, ahogyan azt az egészséges erkölcsi érzék megköveteli, ehelyett az embert kiáltja ki jónak vagy rossznak az alapján, hogy melyik vallásnak vagy ideológiának a híve. Vagy az alapján, hogy melyik nemzetnek a tagja. A cselekedet erkölcsi megítélése ennek az előzetes besorolásnak van alávetve, s így a gyilkosság, de még az emberkínzás sem számít bűnnek, ha azt az ellenséges vallás, ideológia vagy nemzet képviselőjével követik el. A szentháború felfogásának a híve éppen ezért a srebrenicai eseményekben nem etnikai tisztogatást lát, hanem a város fölszabadítását és megszabadítását. Ratko Mladićot pedig nem háborús bűnösnek tekinti, hanem nemzeti hősnek. Szerbiában járva bárhol fölfigyelhetnek a háborús bűnök elkövetésével vádolt Vojislav Šešelj szélsőjobboldali politikust ábrázoló plakátokra, melyeken a következő fölirat díszeleg: Šešelj, srpski junak. (Magyarul: Šešelj, a szerb hős.)
A történelmi valóságot elmondó elbeszélést a szentháború látásmódja a maga képére formálja át. A világinak és a szentnek ebben az elkeveredésében, egybemosódásában a szent látszatra világivá lényegül át. A szentháború felfogása szerint a szent leereszkedik a világba, és szembehelyezkedik a világot uraló sátáni erőkkel. Akárcsak a végidő armageddoni ütközetében az egyik oldalon az isteni akaratot képviselő, szent célért küzdő seregek, a másikon pedig a Sátánt szolgáló, ördögi seregek sorakoznak föl.
A vallási gondolkodásmód szerint a mennyei régió a tiszta jónak a területe, ahova a rossznak, a gonosznak nincs bejutása. A mennyei világba való leköltöztetésének a feladata emiatt azt a kötelezettséget rója a szentháború látásmódjának a hívére, hogy a rossz teljes kiirtásán, annak a világból való maradéktalan eltüntetésén fáradozzon. Ez mint vallási cél akár helyeselhető is volna, hiszen a rossztól miért ne kellene megszabadítani a világot vagy önmagunkat? Csakhogy, amint már kihangsúlyoztuk, a szentháború látásmódja a rosszat nem a tettekben fedezi föl, hanem az ellenséges nemzet, ideológia vagy vallás képviselőjében. Ebben a felfogásban tehát a gonosz megfékezése nem a rosszcselekedetek megszüntetését, hanem a sátáni oldalhoz sorolt vallás vagy ideológiai híveinek a megsemmisítését jelenti. Vagy az ördöginek ítélt nemzet tagjainak a kiirtását.
A totális szentháború alapelveiről az Ószövetségben, Józsue könyvében olvashatunk. Eszerint az ellenséges népet teljesen ki kell irtani a csecsemőtől kezdve a vénemberig, az ellenséges várost pedig a földdel kell egyenlővé tenni. Eközben a katonák nem zsákmányolhatnak, mert minden tisztátalannak számít, ami az ellenségé volt. Szerencsére a totális szentháborúra csak kevés történelmi példa akad.
A 90-es évek balkáni háborúi sem voltak azok. A szembenálló felek általában megelégedtek a más nemzethez tartozó lakosság elüldözésével.
A szentháború látásmódja uralta társadalmi egységesülésnek vezérre van szüksége. A nemzetvezért megtalálva egységesül a nép. A szentháború felfogása jegyében megvalósuló összefogás ezen a ponton politikai vallásként kezd el működni. Ez fordítva is igaz: a politikai vallás velejáró a szentháború látásmódja.
A nemzetvezérek istenítése általában rövid életű, törvényszerű sorsuk a bukás. Egy adott ponton a nép ugyanazzal az egységességgel fordul el tőlük, mint amilyen egységesen fölsorakozott mögöttük annak idején. Ki azért, mert idővel fölismerte, hogy téves célt tűzött ki maga elé a nemzet, s ki azért, mert csalódott amiatt, hogy a nemzetvezér nem volt képes beteljesíteni a célt. Ez történt Slobodan Miloševićtyel is.
Van ennek az elfordulásnak egy árnyoldala. Amikor a nép megtagadja a nemzetvezérét, ugyanakkor minden felelősséget áthárít rá és közvetlen környezetére. Mindenért a vezért és a vezetőket vádolja: a kudarcokért ugyanúgy, mint az elkövetett bűnökért. Lélektanilag érthető a reakció, csakhogy ez így a valódi szembenézés elkerülése, ami nélkül semmi sem szavatolhatja, hogy a régi bűnöket ne kövessék el újból. Szakítani kell azzal a pusztító gondolkodásmóddal, amit a szentháború látásmódja jelent. E nélkül a szemléletmódváltás nélkül nincs esély a múlt túlhaladására.
