Attól függ. Nem lehet elégszer leírni, hogy a vidék, amit szülőföldünknek vallunk, a világ gasztronómiailag legkedvezőbb helyén fekszik. A meghatározást bátran kiterjeszthetjük az alkoholt tartalmazó italokra is, hiszen – és mai bemutatásunk vonatkozásában ez a legfontosabb – a Közép-Európát és a mediterráneumot jellemző borfogyasztási, a hegyvidéki pálinkafogyasztási és a lényegében nyugat-európai sörfogyasztási övezet metszéspontjában éljük életünket. Persze – mondhatják sokan – a mai szállítási lehetőségeknek köszönhetően ez a hagyományos meghatározás már mit sem ér, és részben igazuk van. Éppen ezért a globalizáció előtti időszakba csalogatnám a nyájas olvasót.
Molnár Edvárd felvétele
Szabadkán vagyunk a két világháború közötti időszakban: még minden tekintetben a boldog békeévek köszönnek vissza, a városban még továbbra is a korábbi berögződések élnek. A nagybirtokosok – de főképpen azok, akiknek a nevén kevesebb mint ötszáz hold van – élik gondtalannak tekintett életüket, az iparosok a városi társadalom meghatározó személyiségei, ha magasztos kifejezést használnék, azt mondanám, a város gerince, a dzsentri is köszöni, jól van, igaz, némiképp más keretek között. És megjelenik az addig csak valószínűleg az otthoni konyhákon készített egzotikum, a burek, a pljeszkavica is, az előbbi a vasútállomás közelében, az utóbbi a Városi Kávéházban, az akkor újonnan felépített városháza alatt. És megjelennek a magyar tiszteknél is többet grasszáló új tisztikar képviselői, akikért legalább annyira lángoltak a hölgyszívek, mint korábban.
Többször és több helyen lett irodalmi, szépirodalmi közhely a város „nagyivós” jellege. Ehhez természetesen hozzájárult az a kép is, ami a telente Budapesten dorbézoló bácskai birtokosokról alakult ki és amire nagy előszeretettel rájátszottak maguk is. Ha másról nem is, legalább erről emlékezetesek maradtak. A lejegyzések a mértéktelen borfogyasztásról szóltak, amit akár a körülmények kényszerű összjátékának is tekinthetünk. Szabadkán és környékén – az Alföld jelentős részéhez hasonlóan – olyan rossz, pontosabban büdös volt a víz, hogy azt csak némi javítás után lehetett fogyasztani. Lelkiismeret-furdalás nélkül. Az már csak az imént említett körülmények számlájára írandó, hogy a város felparcellázta és eladta homokpusztáit, amin a lakosság a legkézenfekvőbb növénykultúrát terjesztette el, a szőlőt, aminek még konjunktúrája is volt a filoxéravész (1875–1881) utáni időben. Így találkozik az üzleti érdek, a szükséglet és az alföldi paraszt-iparos mentalitás, ami városi jelleggel is kacérkodni kezd. Nem is vásároltak olcsó sillert az iparosok sem, abból volt elég az otthoni hordókban.
Amit nem tudtak maguk előállítani, azt a társadalmi hierarchia alapján hozzájuk legközelebb álló birodalmi – német, cseh, morva és szlovák – iparosok és vendéglősök honosították meg: ez a sör volt. Nem volt olcsóbb a bornál, de azért több helyen és lehűtve mérték. Aki igazán haladni akart a korral és a vendégek minden kívánságának eleget akart tenni, az először a vendéglő közelében – leggyakrabban az udvarban – kibővítette jégvermét, majd hírverést csapva árusítani kezdte sörét. Ma már leginkább banki biztonsági emberek nyitogatják a bejárati ajtót azokon a helyeken, ahol régebben a Pilseni vagy Dreher Antal sörháza hirdette – közvetve – azt a jólétet, amit a Közép-Európához tartozás jelentett vagy jelenthetett. Arra való tekintettel, hogy a sör eladása igazán jó jövedelmet biztosított, az élelmesebb, leggyakrabban német származású személyek maguk is annak gyártására vállalkoztak: ne lepődjünk meg azon, hogy a Vajdaság területén ott találhatóak sörgyárak, ahol valamikor német települések voltak. Ma már csak a sörgyárak maradtak, jó esetben. Jó néhány sörgyár nagyság tekintetében messze elmaradt a később is méltán híres gyárak mögött. Ezeket akár házi sörfőzdéknek is nevezhetnénk, hiszen ma már a korábbi nagy gyárak kapacitását is túlszárnyaló sörfőzdék is házinak számítanak.
A mai múzeumi bemutató tárgyai látszólag értéktelennek minősíthetők, ha a használati értékük alapján osztályoznánk. A múzeumi értékrend ettől szerencsére eltér: a sörösüvegek régi szabadkai sörgyárakról tanúskodnak, amelyek között a Krauszról maradt fenn legtöbb, de a kóser sör is igen kedves volt sokaknak. Ezért hát, kedves olvasó, bonts fel egy üveg sört és emlékezz meg régi szabadkaiakról, vallási és nemzeti hovatartozásuktól függetlenül. Más idők jártak akkor, és más volt a szellemiség is. Talán még a palackból kiengedett szellemtől is mást vártak régi eleink.
