Bármennyire is szeretnénk gyermekünket megkímélni mindattól, ami a halállal együtt jár, ez nem sikerül. Még ha azt is gondoljuk, hogy ha valamiről nem beszélünk, akkor az nincs is, a gyermek mindig tudja, mert a titkolózás ellenére is a levegőben és a gyermeket körülvevő felnőttekben ott vannak az érzelmek, a szomorúság, a gyász, a megváltozott viselkedés, amivel a gyermek nem tud mit kezdeni. A felnőtt inkább elüti a gyerek kérdését azzal, hogy ő ehhez még kicsi, vagy egész egyszerűen közli vele, hogy ez nem az ő dolga, foglalkozzon mással. Megpróbáljuk be sem engedni a család életébe.
Elütjük a témát, de nem oldjuk meg. Attól függetlenül, hogy nem adunk választ a feltett és a fel nem tett kérdéseire, a gyermeket továbbra is foglalkoztatja a dolog, és a hiányzó láncszemeket pótolja a képzelete. A gyermeki képzelet pedig sokszor túltesz a valóságon. Minél őszintébben merünk erről (is) beszélni, annál kevésbé válik félelmetessé.
Miért tabu a halál? Hisz elkerülhetetlen mindannyiunk számára. Egy olyan „rossz”, ami szerves része az életnek, életünknek. Rossz, mert végérvényes, visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan. Fájdalommal és gyásszal jár. És sokszor mi sem értjük pontosan, mit is jelent az: meghalni.
Ahhoz, hogy megfelelő választ adhassunk gyermekünknek a halállal kapcsolatosan, tudnunk kell, hogy a különböző életkorokban hogyan látja és értelmezi a gyermek a halál fogalmát.
Mi a halál? Meghalok én is? És mi lesz, ha meghaltunk? – kérdezik a gyerekek.
Az életkori határok nem szilárdak, elmosódnak, keverednek, hisz a gondolkodás és a világkép fejlődése is ugyanazokon a stádiumokon mennek keresztül, de van, akinél előbb jelentkeznek, és van, akinél később.
A születés és a halál titkai a gyermeket először hároméves korában kezdik érdekelni, addig még nem gondolkoznak az elmúláson. A halál nem „igazi”, mindenki és minden él, ezt diktálja nekik az eddigi élettapasztalatuk. Számukra nemcsak az élőlények mozognak és cselekszenek, hanem a házak, a bútorok, a kövek is, minden.
A 4–6 évesek világképébe sem fér bele az elmúlás, ez csak átmeneti lehet. A halált a mozdulatlansággal és az eltűnéssel párosítják, és úgy tartják, hogy visszafordítható. A legjobb példa erre a következő játék:
– Most haljunk meg! – javasolja az ovis Bálint lelkesen barátjának, Zolinak, aki boldog hörgéssel terül el a homokban, és úgy tesz, mint aki alszik. –Jó, most már vége – vezényel a barátja, mire Zoli azonnal föltámad.
Tehát az, aki meghalt, az csak alszik vagy elutazott vagy felébred, és előbb-utóbb hazajön. Úgy gondolja a gyerek, hogy a felnőttek meg tudják fordítani ezt a folyamatot, és ha akarnak, visszatérnek. A felnőtt az mindenható lény, aki saját elhatározásból ment el, és ha úgy dönt, vissza is tud jönni.
Én-központúságuk miatt azt is elhiszik, hogy csupán a gondolatukkal képesek megölni valakit. Félnek is a haláltól, azt hiszik, el lehet kapni, mint a betegségeket. Ebben az életkorban még a véglegesség fogalma nem alakult ki, ezért nem tudja elképzelni, hogy valaki örökre elment. Ilyenkor történik meg, hogy a gyerek személyes sérelmet érez, azt hiszi, hogy miatta ment el az a valaki, vagy őt akarja ezzel megbántani, őt bünteti azzal, hogy nem jön vissza.
Nagyjából a kisiskoláskor elején a gyermek halottról alkotott képe megváltozik. Úgy gondolja, hogy az, aki meghal, mozdulatlanságra van ítélve, de a tudatát nem veszíti el. Ebben az életkorban általában mindenki eljátszik a saját halálának gondolatával. Elég, ha visszagondolunk a saját gyermekkorunkra és arra, amikor sérelem ért bennünket, valamilyen bosszúféle munkált bennünk, és az a gondolat, hogy: „Vessetek magatokra, most aztán sírhattok!”, miközben csukott szemmel elterültünk az ágyunkon.
A gyermekpszichológusok szerint kb. 8 éves korban történik az elmúlás, a halál átértelmezése. Ebben a korban még mindig az jellemző, hogy a halált mint visszafordítható folyamatot élik meg, de kötik valamilyen alakhoz. Mint a népmesékben, jön a kaszás vagy a csontváz, ördög, szellem, fekete csuklyában – a nagyobbacska gyerekek tehát a megszemélyesítést használják, akárcsak a mesékben. Ebben az életkorban már „filozófiai” kérdéseket is feltesznek: Ki az öreg? Te mikor fogsz meghalni? Miért halunk meg? stb. A 10. életév körül döbbennek rá, hogy a halál végleges, nem visszavonható és mindenkire vonatkozik. Ilyenkor élik meg azt is, hogy saját szüleiket is elveszíthetik. Ugyanarra döbbennek rá gyermekeink is, amit mindannyian tudunk, de nem akarunk tudomásul venni. Ebből a felismerésből fakad számos szorongásos tünet, ami sokszor megmagyarázhatatlan: fél a sötétben, nem akar egyedül maradni, újra bekéredzkedik a szülői ágyba. Ennek oka a szavakba nem foglalt, de átélt halálfélelem.
11–12 éves korban, amikor már a kiskamaszoknak tudomásuk van létünk végességéről, először jelenik meg a felnőttekre jellemző halálfélelem.
Megfigyelhető, hogy a kamaszok elég sokat foglalkoznak a halállal, ami részben divat is, sok dal szól az elmúlásról, és szinte minden korban bizsergető egy tinédzsernek fekete halálfejes ruhákat hordani, de a divaton kívül más oka is van. A halál veszteség, tárgyvesztés, amiben a serdülők nagyon otthon vannak, mert pont most vesztik el gyerekkorukat és nyerik meg az egyébként nem feltétlenül vágyott felnőttkort. Amihez, bármennyire is tiltakozunk ellene, a halál tudomásul vétele és az elmúlás elfogadása is hozzátartozik. Mondhatjuk azt is, hogy ebben a korban a halálfélelem az élettől való félelem.
Azt hiszem, a legegyszerűbben a következő mondat magyarázza meg, mit is kell a szülőknek tenni: „…nyolcéves korban a halállal kell szembenézni, ha a szorongást föl akarjuk oldani, tizenegy évesen pedig az élettel.”
Hogy még tisztábban lássák azt, hogy a kisgyermekek hogyan látják és érzik a halált, legyen példa dr.Ranschburg Jenő ismert magyarországi pszichológus Gyerekségek című kötetében található Gyász című verse, amelyben rávilágít arra, hogyan látja egy óvodás a halált.
A cikksorozat 3. részében a gyászról lesz majd szó.
