Olasz, magyar, francia, szlovák, baszk, svájci, angol és amerikai művészek részvételével zajlott május közepén a nyolcadik alkalommal rendezett monzai akció- és performanszművészeti fesztivál. A Forma 1-es autóversenyeiről ismert milánói külváros annak a véletlennek a folytán vált a művészi előadás egyik fő európai otthonává, hogy ott él az olasz hangköltészet egyik központi alakja, Nicola Frangione. Az elsősorban irodalmi-költészeti tájékozódású nemzetközi tekintély művészete a helyi futuristák által megvetett hagyományon nyugszik, így érthető, hogy az általa kijelölt fesztiváli témák rendre a költői és zenei hangot helyezik előtérbe. Azzal együtt, hogy zenei hangon ma már részben zaj-hangot, illetve különféle hétköznapi tárgyak által keltett improvizatív zenét kell érteni. A hang, természetesen, itt csak nyelvi környezetként juthat érvényre, mert az előadásokban az alkotó személye, annak testi mozgása a mérvadó.
Az idei találkozó témája, illetve médiuma a tánc volt, és ez el is vitte a fesztiváli összképet a kifejezetten táncos produkciók felé. A bhuto-táncosok – Monica Klinger, Angela Belmondo, Cristina Negro és Marianela León Ruiz – révén az előadások eljutottak arra a minimalista fokra, amelyen teljességében megszűnik az a fajta képzőművészeti vizualitás, amely a művészi performanszot általában jellemzi. Az ősi japán tánc egy adott lelkiállapotra épül, és ezen a helyen már nem marad más médium, csak az alkotó személye, teste, annak visszafogott, lecsupaszított mozgása. A testszertartás folyamán a művész egyedül, puritán körülmények között van a színpadon. Nincsenek tárgyi kellékei, mert a rítus befelé, a személyiségére irányul. Az improvizatív testtudat egy másik ágát képviselte Adrian Shephard, aki a kortárs tánc és a kegyetlen színház felé mozdította a bhutót, megtartva annak lassú, filozofikus időértelmezését. A tradicionális távol-keleti tánc erőteljes nyugati jelenléte bizonyos mértékben világunk válságos állapotát, értékrend-megingását, valamint a kiútkeresést tükrözi.
A tánc istennőjének, Terpszikorénak ajánlotta előadását a Zuzana Zabková–Juhász R. József szlovákiai kettős. A már szép performer-múlttal rendelkező Juhász története a gramofon feltalálásához és a His Masters Voice termékjegyhez nyúlt vissza, melyen egy kutya ül a lemezjátszó tölcsére előtt, zenét hallgatva. Miközben múlt század eleji hanglemezek recsegő hangja szólt, a vetítővásznon egy korabeli atléta testgyakorlata volt követhető. A fiatal táncosnő ennek a filmbetétnek a kalimpáló dallamaira lejtett táncot, hét teáscsészét igyekezve megtartani ép állapotában.
Táncolva az életemen című performanszom zenei alapmotívuma egy mulatságon készült video-felvétel volt, melyen nóta dallamaira roptam a táncot. Az önfeledt tánclépéseket átvittem az életem folyamán felgyülemlett és a színpadon időrendileg felsorakoztatott hangkeltő eszközökre – gramofonra, táskarádióra, kazettás rádióra, tévékészülékre, diktafonra, mobiltelefonra, műholdvevő készülékre, notebook-ra stb. –, amelyek ritmusos lépéseim alatt lassacskán összetörtek, megsemmisültek, lezárva a személyes múlt egy bizonyos síkját. Ugyanakkor megfogalmazva egy olyan, életbe zárt tárgyszimbolikai sort, amely általánosságban is érvényes, így hát közvetlenül megérinti a nézőt.
A három napos fesztivált nehéz lenne egyetlen szempont alapján summázni, mert táncos jellege dacára is változatos műfaji-mediális összképet mutatott. Olyan produkció is akadt, amelyben elsősorban a hangművészeti teljesítmény volt figyelemre méltó.
