Egy disszidens naplójaként is olvasható Fenyvesi Ottó Némely részletek című prózakötete, olvasható a világ eseményeire és jelenségeire reflektáló értelmiségi feljegyzéseinek gyűjteményeként, vagy a perifériába szerelmes művész szétszórt töprengéseinek felleltározásaként, viszont kevésbé olvasható a szerző avantgárd költői életműve prózai párhuzamaként. Abban a tekintetben egyáltalán nem, hogy az egyes költemények keletkezéstörténetéről, képi világáról, érzelmi hátteréről szerezhetnénk tudomást a különböző műfajú és jellegű írásokból. Nem a költő munkanaplója ez a kötet, hanem az ember autobiografikus feljegyzéseinek gyűjteménye, az emberé, aki részese, elszenvedője a világában végbemenő esemé nyeknek, önnön sorsának, s akiről mintegy csak mellesleg derül ki, hogy művészi alkotások létrehozója.
„Időközben átjöttem.” Ezzel a mondattal kezdődik Fenyvesi Ottó könyve. Az „időközben” ebben a mondatban 1991. november 6-át jelöli, a költő disszidálásának napját, amikor néhány órával azelőtt, hogy lezárultak volna Jugoszláviai határai a 16–60 év közötti férfiak előtt, elhagyta az országot, amely túszul ejtette saját polgárait, és Veszprém felé vette az irányt, ahol végül le is telepedett. A könyvnek, azon belül a 2007-ig ívelő naplónak talán ez a része, a hontalanság éveit feldolgozó Ólmos idők(1991–1999) című naplófejezete a legizgalmasabb, egyben legpoétikusabb. Az emigráns-lét átmeneti esztendeit áthatja a félelem és az aggódás, a magány majd a társak felbukkanása, az egzisztenciális veszélyeztetettség, az otthonteremtés buzgalma, a kétlakisággal járó gyökértelenség tapasztalata, a befogadó város ölelése, a személyiség újbóli felépítésének küzdelme, ami során a széles költészeti gesztusok a közelhajolás aprómunkájává finomodtak. Fenyvesi Ottó mindezekről tárgyilagosan és visszafogottan számol be, vallomást tesz naplójegyzeteiben, ám a higgadt sorok mögött folyton ott vibrál a világ menete fölötti csalódását leplezni képtelen költő rezge lelke, a hagyományokat tisztelő, de a folytonos megújulást harsányan követelő szellemisége.
Az újvidéki Új Symposion szerkesztőségében nyolc évet eltöltő, s onnét Sziveri Jánossal együtt kipenderített Fenyvesi Ottó jugoszláviai nemzedéktársaihoz hasonlóan habzsolta a kor és társadalom kérdéseit radikális poétikával megjelenítő alkotásokat, képzőművészetet, irodalmat, zenét, filmet egyaránt, s maga is a túlélő avantgárd és a lázadó nonkonformizmus szélsőséges eszközeivel szólította meg közönségét költeményeiben, kollázsaiban, rádiós zeneműsoraiban. A számkivetettségnek, a marginalizálódásnak az új otthon és az állandó egzisztencia megteremtéséig elhúzódó évei leltárkészítésre ösztönözték a helyét nem lelő költőt: számba vette addigi életét, katonakorát, külföldi utazásait, a filmeket, amelyeket megnézett, irodalmár barátait, az időközben beállt változásokat, módosulásokat, jelenségeket. S a leltárban van vegyesen minden: antropológiai esszétől a naplójegyzetig, politikai röpelemzéstől a katalóguscéduláig, az önéletrajzi történettől vizuális alkotásokig, a különböző műfajok és eltérő hangütések kollázsként állnak össze finomam egybeszálazódó élettörténetté. Fenyvesi Ottó Némely részletek című kötete, bármennyire is nem akar annak látszani, sajátos életrajzi regényként is olvasható, ami egészében szemlélve mégis szoros párhuzamban áll költészetével. A kötet látszólagos kuszasága – kollázsszerűsége – átgondolt szerkezetet tár fel.
A prózakötet az életút változásának dokumentuma. Az új világokra vágyó rebellis költőben tudatosul, hogy a világ nem rajta kívül, hanem önnönmagán belül kínál felfedezési lehetőségeket, egy bizonyos életkor betöltése után nem a világ adja az impulzusokat, hanem a világról szerzett tapasztalatok elemzése, az önvizsgálat. A technicizált léttér avantgárd apológiája helyett a „haszontalan dolgok” humanizált környezetét találja meg a szerző, aki továbbra is vallja, hogy a perifériára szorultak világával rokonszenvezik, ami az „outsidereké, a leírtaké, a kirúgottaké, a kitagadottaké, a kiselejtezetteké”, ám ezt a világot olyan „haszontalan dolgok” teszik otthonossá, mint a beszélgetés, a hallgatás, a csend, a kézzel papírra írt levél, a centrumból perifériára, a margóra vonulás, ahol önszántából teheti az ember azt, amit kell: „írni, olvasni, aztán meghalni. Mint Sziveri.”
