– Figyelsz te énrám egyáltalán? – kérdezte a Mindenható.
Ibolya elfordította a fejét. Galambokat etetgetett. A galambok egymás után, de volt úgy is, hogy majdnem mind egyszerre tátogatták a csőrüket kinyújtott tenyere felé.
– A jobbik eszed, azt mondtam! – toppantott a Mindenható. – És nem ez a hóvíz-állomány – tette hozzá csöndesebben. – A hó alatt, néhány ásónyom az egész. Évtizedek óta mondogatom, hogy ásd ki. Ásd már ki.
Ibolyának hiányzott az egyik hüvelykujja. Igy született. Na meg ez az állandó izomgyengeség! Ez örökölhető betegség, ő pedig az apjától örökölte. Erről nem tehetett.
A Mindenható megköszörülte a torkát, bosszúsan legyintett áldott kezével, majd János felé fordult. Nagy figyelemmel látott neki János lelki egyensúlya helyrebillentésének. Sietve is, hogy meglegyen vele, még mielőtt beesteledik.
Amikor Ibolyának az utolsó kiflimorzsája is elfogyott, akkor hazaindult. A játszótérhez érve átnézett a túloldalra. Bár ne tette volna! A játszótérrel átellenben a templom állt. A nyitott templomajtóból pedig, abban a pillanatban, amikor Ibolya arranézett, iszonyú erős légáramlat csapott ki, és egyenesen becsapódott Ibolya fejébe. Csak annyi ideje maradt, hogy gyorsan végiggondolja: ,,Borzasztó, hogy milyen hideg és kegyetlen ez a légáramlat!”
A következő pillanatban már mindegy volt. A hidegtől elkékült szájjal, vacogó fogakkal, hullámos tincsein lógó jégcsapokkal, mehetett, ugyan most már mehetett haza. A fejében növekvő jégpáncél majd szétrepesztette a koponyáját.
Hiába sütött rá onnan fentről, hiába mosolygott a nap.
