Ha nem rázza meg életünket egy-egy közeli haláleset, a halállal általában novemberben, a mindenszentek és a halottak napján szoktunk foglalkozni. De az utóbbi időben, úgy tűnik, mind gyakrabban találjuk magunkat szembe a halállal, a modern világ egyik tabutémájával, amelyről akkor beszélünk, ha elkerülhetetlen, akkor is halkan, szorongással, nyugtalansággal telve. Emellett mind gyakrabban szembesülünk halálos kimenetelű eseményekkel, balesetekkel, természeti katasztrófákkal, gyilkosságokkal.
A halállal, meghalással foglalkozó tudományág, a tanatológia szakemberei úgy tartják, hogy annak ellenére, hogy nap mint nap, közvetlen vagy közvetett úton, a filmek, a televízió közvetítésével mindenki szemtanúja lehet a halálnak, nehéz szembesülni vele, beszélni róla. Meglátásom szerint amikor közelebbi halálesettel szembesülünk, temetésen veszünk részt, szembesülünk saját halandóságunkkal, és újraéled bennünk a saját veszteségeink alkalmával megélt fájdalom.
A szülőkben, nevelőkben felvetődik ilyenkor a kérdés, hogy a gyerekeket meg kell-e kímélni az olyan szomorú témáktól, mint a halál, a temetés, az elmúlás. Ez még akkor is aktuális kérdés, ha tudjuk, hogy a halál az élet része, ugyanúgy, mint a születés és az öregedés is, ugyanúgy, mint ahogyan az élet és a természet részei a növények, a virágok, a parkok, a sírkertek, és manapság a modern, óriási városi temetők is.
A világon számos országban oktatják, felkészítik a halál megértésére, elfogadására az embereket már egészen kisgyermekkoruktól kezdve, óvodai, iskolai oktató-nevelő programok része ez a sokak számára igencsak kényes kérdés. Azért foglalkoznak már az óvodában, iskolában ezekkel a dolgokkal, hogy a gyerekek, amennyire tudják, megértsék a halál fogalmát, és hogy felnőttkorban nekünk, felnőtteknek is könnyebb legyen ezekről a fájó dolgokról beszélni, és hogy túltehessük magunkat a saját félelmeinken, ellenállásunkon.
A régmúlt időkben, amikor még a természet sokkal közelebb állt hozzánk, az emberek otthon születtek és haltak meg, a gyerekek már egészen kisgyermekkortól kezdve közvetlen kapcsolatban voltak a halállal, a modellek útján való tanulással elsajátították azokat a szokásokat, rítusokat, amelyek a halál, a temetés részei voltak, és nem volt olyan nagyon távoli, ismeretlen és félelmetes a halál, amely a legstresszogénebb élettapasztalatnak számít. A legstresszogénebb – de egyben elkerülhetetlen és természetes is. Réges-régen még a karon ülő kicsiket is odavitték a haldoklóhoz elbúcsúzni. Megvolt a gyermekek szerepe a házban, a templomban, a temetésen. Énekelni, imádkozni, szentelt gyertyát égetni, osztogatni a temetés utáni fonottas kalácsot, kiflit, majd segíteni virágot öntözni a síron, beszélgetni, emlékezni azokra, akik meghaltak, és tudni, hogy a rítusok mit jelentenek. Amikor valaki így nő fel, természetesen belenő a halál fogadásába, a halál ismeretébe. Őseink tudták, hogyan kell a gyászolókhoz szólni, tudták, mit jelent a gyász. És mindennek megvolt a miértje.
Magam is emlékszem még, amikor gyerekként falun, a nagymamánál részt vettem halott melletti virrasztáson, és halálukig itthon ápoltuk mindannyian a családban a legyengült, beteg nagymamát, nagynénit, mosdattuk, öltöztettük őket, mielőtt elindultak volna utolsó útjukra, ahogy mondani szoktuk. És azt is tudom, milyen az, amikor kórházban, de váratlanul hal meg a nagyon közeli hozzátartozó, amikor felkészületlenül, lelki védőpajzs nélkül ér bennünket a halálhír. Felkészülés nélkül pedig nagyon nehéz a halállal találkozni. Pedig az előbb-utóbb mindenkinél bekövetkezik, barátainkat, családtagjainkat veszítjük el, és végül magunk is meghalunk.
A legnehezebb feladat, azt hiszem, az, amikor a gyermekkel kell tudatni, valamelyik szülő, nagyszülő halálának tényét.
A halállal foglakozó szakirodalomban olvastam egy helyen ezt az igencsak találó mondatot, hogy a halál, az agresszív halál mint az özönvíz öntötte el gyermekeinket, és ők nem tudnak úszni. Bennünk, felnőttekben pedig felmerül: hogyan kezeljük mi a halál kérdését? Hogyan segítsük a gyerekeket eligazodni? Mit mondjunk, ha kérdeznek? Szembesülünk azzal a ténnyel, hogy a gyermekek halállal kapcsolatos problémáira nem tudunk válaszolni. Nem tudunk válaszolni, mivel magunk sem tisztáztuk a halállal kapcsolatos problémákat, nem tudunk válaszolni, mivel magunk sem tisztáztuk a halál kérdését önmagunkkal. Nem tudjuk, hogy mitől félünk, nem tudjuk, hogy mi történik, nem illik beszélni róla. Vannak, akik egyenesen elutasítjuk, hogy a halállal foglalkozzanak. De hogyan beszéljünk gyermekünknek a halál lényegéről, ha magunk sem ismerjük? Ha úgy próbálunk élni, hogy ne kelljen rágondolni?
Hogy minél könnyebb legyen a gyermekünkkel erről a nehéz témáról beszélgetni, magunknak is minél többet meg kell tudnunk róla, és ebben segítenek nekünk azok, akik kutatták, tudományos megfigyelés tárgyává tették a halál és a gyász jelenségét.
Nagy Mária Ilona 1936-ban mérte fel először, tette kutatás tárgyává, hogyan alakul, hogyan fejlődik a gyermekek haláltudata. (Számos nyugati lexikon szerint vele kezdődik a halál tudományos megismerése, a tanatológia.) Az akkori felismerései még ma is érvényesek. De könyvet jelentetett meg Elisabeth Kübler-Ross, Gessel és még sokan mások. Nem szabad kihagyni Polcz Alaine ismert magyarországi tanatológus munkásságát és könyveit sem, amelyek közül kiemelhetjük az Élet és halál titkai című könyvét, amely megkönnyíti a szülőknek, hogy természetes, egyszerű módon válaszolhassanak a gyermekekben felmerülő kérdésekre. A kevés, gyerekekhez szóló könyv között megtalálhatók a Janó Manó-sorozatban nálunk is megvásárolható Victoria Ryan:Ha meghal a nagyszülő vagy Ted és Jenny O’Neal: Ha rossz dolgok történnek című könyvek, amelyek az Agapé Kiadó jóvoltából jelentek meg, és sokat segítenek szülőknek és gyerekeknek megbirkózni a veszteségekkel járó fájdalommal és kérdésekkel.
(A rovat a Bolyai Alapítvány támogatásával jelenik meg.)
