Sokan vallják, csak úgy érdemes élni, ha az ember az élete végén nyugodt lelkiismerettel kijelentheti: A harcot megharcoltam. Ez a rövid, de annál kifejezőbb mondat egy idézet része és Szent Pál apostoltól származik. Egy hosszabb változatára is szokás hivatkozni:
„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.”
Azt hiszem, ha valakiről igaz szívvel és őszintén elmondhatjuk ezt, akkor az éppen itt nyugvó barátunk, Keszég Károly lehetne.
Keszég Károly
Mindig nagy gondban vagyok, amikor róla kell beszélnem. Mi, akik ismertük és szerettük, a barátunknak tartottuk – és ami még fontosabb: ő is a barátainak tekintett minket –, tudjuk, milyen volt. Duzzogó, mogorva, örökké elégedetlen, de végtelenül segítőkész is egyben. Volt ideje mindenki gondjára, bajára, problémájára… Néha ugyan eszünkbe jutott, talán ő is panaszkodni szeretne, de elhessegettük a gondolatot, hiszen olyan természetes volt, hogy mi megyünk hozzá. Azt mondtam az imént, nem beszélek róla, hiszen akik itt vannak, azok többnyire ismerték, fontosnak tartják ezt a májusi napot, és évről évre elzarándokolnak erre a helyre, hogy együtt emlékezzünk. Azoknak meg, akik egyszerűen tudomást sem akartak venni róla, felesleges szónokolnom. Most már felesleges. Volt idő, amikor még lett volna értelme.
Az bizonyos, töretlenül hitt benne, nemes harcot harcol. Élete utolsó pillanatáig. Egyébként Pál apostol idézett gondolatának folytatása is van. Teljességében így hangzik:
„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, amelyet megád nékem az Úr, az igaz Bíró ama napon. Nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.” (II. Timótheus 4:7-8).
Keszég Károly nem vágyott az igazság koronájára, esetleg csak némi dicséretre, amit olyan szűkmarkúan osztogatott neki mindenki. És arra sem vágyott, hogy emléknapot rendezzünk számára, immár a tizenharmadikat, csakhogy így hozta a sors. De most már ez a legkevesebb, és talán a legtöbb is, amit megtehetünk érte. Hogy nem felejtjük el. És nem engedjük másoknak sem, hogy elfelejtsék. Azokban pedig, akik nem ismerték, felkeltjük az érdeklődést iránta. A gondolatai, az elképzelései, a tervei iránt, amelyeket ránk hagyott.
A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani, mert szavakba öntve összezsugorodnak. Amíg a fejünkben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Éppen ezért abba is hagyom, de végezetül szeretném még megemlíteni azt is, hogy a Napló, amelynek Keszég Károly az utolsó főszerkesztője volt, éppen húsz évvel ezelőtt, 1990. május 9-én jelent meg.
(Elhangzott Padén, Keszég Károly sírjánál 2010. május 21-én)
