Bernard Slade - Brestyánszki B.R.:(Egy)mással-duett.A szabadkai Népszínház Magyar Társulatának bemutatója. Szerepostás: Amy – Kalmár Zsuzsa, Michael – Ralbovszki Csaba. Jelmezterv: Ledenyák Andrea. Díszletterv: Szilágyi Nándor. Zeneszerző: ifj. Kucsera Géza. Rendező: Mezei Zoltán.
Az egész valahogy édes, valahogy keserű, talán leginkább fanyarnak nevezhetnénk. A se veled, se nélküled történetek egyik újabb változata, ahogyan még nem láttuk ezt a témakört feldolgozva. A romantikus és egyéb könyvek, filmek témája egyszersmind sűrítve mutatkozik meg, olyan, mintha több ember több története is lehetne mindaz, amit látunk.
Szerencsés megoldás ez az egyik jelenetből a másikba való átállás, ugyanis ezzel a két egymást követő sötét-világos szakasz elkülöníthető, sőt, azonkívül hogy valamiféle ritmikusságot biztosít az előadásnak, időt hagy a feldolgozásra, a végetért jelenet átgondolására. Ezzel együtt lép színre a várakozás kellemes-bizsergető állapota, amikor a sötétek alatt azt várjuk, hogy mi fog történni a következő jelenetben, hogyan folytatódik a történet, mi lesz a két szereplőnkkel.
A sötétek alatt változik meg a szín is, nagyon egyszerű, de szimpatikus megoldással a díszletet biztosító mindenféle dobozok egyik helyről átkerülnek a másikra, variálásuk, más-más alkatosságként való felhasználásuk is jelzi, megerősíti a más-más életszituációk, az emberi kapcsolatok különféle fázisainak felrajzolását.
Együtt lélegzik két ember, akkor is ha külön vannak a színen, minden a másikhoz viszonyítva történik, nincs elszakadás, a végleges szakítás elképzelhetetlennek tűnik. És mindez annak ellenére van így, hogy a nő és a férfi olykor egy évig sem látják egymást. A kötelékek túl erősek ahhoz, hogy elszakadjanak. Nehéz a továbblépés, nincs még olyan ember, mint a másik, mindig kiderül, hogy a társkeresés valójában eredménytelen, hogy Amy és Michael pótolhatatlanok egymás számára.
Ugye, milyen ismerős történet, mintha már veled/önnel is megesett volna? Nehéz a másik gondját-baját-rigolyáit elviselni, ám ha elmegy, az még nehezebb, felértékelődnek az együtt töltött napok, hetek, évek, szebb színt kap a múlt. Emberi sorsok sokasága borult fel ezen, tízezrek nyüszítettek ilyenfajta szerelmi fájdalomban, és ha mi nem is ezt látjuk mindig a színpadon, ha nem is teljes mértékben a szívszakadás tölti ki az előadás idejét, a humor csak még mélyebbre szánt, az időnként rendkívül vicces szituációk következménye még fájdalmasabb, a hirtelen érkező ingerek erősebben hatnak ránk.
Nagyon pörgős előadás, ha egy-egy pillanatra magunkra maradunk – amikor sötétbe burkolódzik a tér –, az is szándékosnak tűnik, mintegy kényszerítésnek, hogy megrágjuk az addig látottakat, és megágyazzunk a további történetszálaknak.
Érdemes volt, így volt érdemes megcsinálni ezt a produkciót, mert más formában már láttuk a szenvedő nő és férfi történetét, a huzavonáét, amely gyakran mindkettejük életét megkeseríti, vakvágányra állítja. Így viszont nemcsak fájdalomból részesülünk, nemcsak a kesergés és önsajnálat látványa jut osztályrészünkül, hanem vissza is révedhetünk, ott lehetünk a felidézett, valamikor volt szép pillanatoknál, és ott lehetünk, amikor a két ember egymásra talál újra. De hogy az egymásra találásnak mi lesz az eredménye, a folytatása? Nahát, hogy ezt nem tudjuk meg biztosan, nem is baj, ugyanis megkapjuk a lehetőséget, hogy kitaláljuk a folytatást, hogy megteremtsük a saját történetünket.
