Amikor 1970 őszén elsős zenegimis lettem, a család büszkesége, Lengyel Gábor unokatestvérem már negyedikes volt. Mindenki ismerte a városban futóbajnokként, mert egy évvel korábban annak a 4x100-as váltónak a tagja volt, amely az athéni Európa Bajnokságon országos csúcsot döntött, ezzel balkán-bajnokok lettek, ő pedig junior-csúcstartó. Plusz az év májusában Padao je sneg című dalával megnyerte a Szabadkai Ifjúsági Fesztivál közönségdíját. Emellett egy, kizárólag zenegimisekből összeállított – az amerikai Chicago együttes típusú (három fúvóssal bővített dob, gitár, basszus, billentyűk, ritmus szekció) – zenekarnak volt a vezetője és gitárosa. Ez volt az Entuzijasti együttes, és majdnem kizárólag angol nyelvű világslágereket játszottak. Mégpedig nagyon precízen. Addig ilyen zenekart még senki nem hallott Szabadkán játszani.
Fellépésük során ha az ember becsukta a szemét, mintha egy, a belgrádi rádió Milovan Ilić lemezlovas szombat reggeli Minimax műsorában forgó lemezt hallgatott volna.
Minőségi kemény és szerelmes rockot – dob, basszus, gitár és vokál – akkor Szabadkán a Jadran mozi melletti bábszínház színpadán a Ruzman Rudi által szervezett Plakati? Ne! Budimo ludi (Sírjunk? Nem! Legyünk őrültek!) elnevezésű koncerteken, irodalmi rendezvényeken lehetett hallani. Igaz, voltak táncdélutánok és estek a Közgazdasági Karon, hétvégi táncmulatságok a korzó eleji tiszti klubban (Hadseregotthonban) meg a kertvárosi, makkhetesi és hajdújárási ifjúsági otthonokban, de az ott fellépő zenekarok egyike sem volt olyan jól begyakorolt mint az Entuzijasti, amely tagjai hetente kétszer próbáltak az Ifjúsági Otthon pincéjében, a Harambašić utcában. Iskola után Lévay Tibi barátommal és osztálytársammal sűrűn bámultuk a poros pinceablakon át ahogy Gabi fáradhatatlanul gyakoroltatja a fúvósokat. „Pá - páá - pá… szinkópálva, barátom szinkópálva!“ Nekünk ez a precizitás nagyon tetszett, így elhatároztuk, mi is egy ilyen jól begyakorolt zenekart akarunk összerakni. De milyen zenét is játszunk?
Akkoriban Szabadkán Tibinek volt a legjobb amerikai zenei lemeztára. A Nyugat-Németországban – akkor még volt Nyugat- és Kelet-Németország – élő és dolgozó Szilvi bátyja (Lévay Szilveszter) havonta küldött neki friss Ray Charles, Four Tops, Temptations meg James Brown harminchármasokat. (Ez volt a vinyl lemez percenkénti forgósebessége!) Az ugyancsak zenegimis Kurina Miskával és Lakatos Matyival iskola után sűrűn beugrottunk a Tibihez zenét hallgatni és zenekari terveinkről dumálni. 1971 nyarán már komplett dalokat kezdtünk lekottázni. Őszre már egészen tűrhetően játszottunk is néhányat. Tibi másik bátyjának, Lacinak volt egy Echoletta basszus erősítője/hangszórója meg egy Hagstrom basszusgitárja. Amikor Laci Belgrádban volt az egyetemen, Tibi megengedte. hogy ezen játsszak. Tibi zongorázott, én basszusgitároztam, Miska énekelt, a Matyi pedig az ebédlőasztal székein kézzel dobolt. Ugyanúgy mint John Bonham a Led Zeppelin dobosa. (Ezt a Szabadkán is kapható New Musical Express – londoni pop újság – szerb fordításában olvastuk) Első dalaink James Brown és Ray Charles számok voltak, de amikor megérkeztek Joe Cocker, Emerson, Lake & Palmer, Deep Purple és Uriah Heep lemezei, azokról is kezdtünk leszedni és játszani dalokat a nappali rekamién szinte megbabonázva kuporgó osztálytársainknak. Míg játszottunk, mélyen elmerülve, ringatóztunk a ritmusra. Mint ahogyan azt amerikai zenei filmekben láttuk. Párszor a Tesla telepi gitár virtuóz, Slobodan Bajramović meg a fekete Les Paul gitáros egyetemista, Željko is beült velünk muzsikálni. 1972 kora tavaszán valahol olvastuk, amikor zenészek csak úgy összeülnek és muzsikálnak, azt Jam Sessionnek nevezik. Nekünk ez nagyon tetszett, de mivelhogy mi jobbnak gondoltuk magunkat, mi ezt Super Jam Sessionnek neveztük. Később Tibi ezt lerövidítette, és attól kezdve mi Super Sessionnek hívtuk magunkat.
Miskolczi Jóskát, az akkori ifjúsági szövetség községi szervezetének elnökét jól ismertem és 1972 tavaszán hallottam, hogy zenekart keresett, hogy képviselje a szabadkai zenészeket a Prishtinában megrendezésre kerülő országos Bratstvo-Jedinstvo ifjúsági találkozón. Lengyel Gabi megengedte, hogy az Ifjúsági Otthon próbatermében muzsikáljunk, Miskolczinak tetszett a repertoárunk és ott a helyszínen minket választott. (Az is segített, hogy a Suboticatrans buszban már csak négy ülés maradt és nem kértünk semmi fizut. Csak ellátást.) Prishtinában egy város menti völgyben katonai sátrakban voltunk „elszállásolva.“ (Harminc vaságy sátranként és körülbelül ezer fiatal az ország minden részéről!) Épp a tavaszi esők időszakában. Másnap a sportolókkal együtt bementünk a városba, és a Kosovski Božur hotel kávézójában telepedtünk le. Míg ott bámészkodtunk, Tibi elhatározta: nekünk gyakorolni kell. De hol? Amíg ezen hangosan tanakodtunk, a mellettünk levő asztalnál ülő helyi muzsikusok egyike, Zamir – aki a gimnázium igazgatójának volt a fia – fölajánlotta, hogy tágas nappalijában szívesen vendégül lát bennünket. Kaptuk magunkat, és rábeszéltük sofőrünket, vigyen el bennünket. A hangszerek benn voltak a buszban, így csak beültünk és elindultunk a megadott címre. Igen ám, de amikor a régi prishtinai utcákat tervezték, nem számítottak széles országjáró buszokra, így ahogy odaértünk Zamir házához és kezdtük kipakolni a felszerelést, a forgalom egyszerűen megállt. Még egy bicikli sem fért el a busz mellett. Zamir háza a reálgimivel volt átellenben, ahol épp akkor szünet volt, így a gimisták mind az ablakokban lógtak, élvezve a fölhajtást. Amikor a busz végre elment, egy órába tellett mire elkezdtünk muzsikálni a most már órák után levő gimistáknak, akik átjöttek az utcán és házigazdánk szélesre nyitott ablakaiban lógtak. Minden szám után nagy taps. A nap lemenőben volt, amikor egyszer csak dudálás meg zaj az utcán, hát kinézünk az ablakon és a sportolóinkkal teli busz érkezett meg. Gyorsan bepakoltunk, és rohanás a városi sportpályára, ahol már várták kézilabdázóinkat és futóinkat, mert este versenyeztek. Nem emlékszem, hogyan értünk vissza a sátortáborba és mikor aludtunk el, csak azt tudom, hajnali egykor fölrázott a Miskolczi: Mindenki visszajött a sportpályáról és azt kérték, muzsikáljatok nekik! Tibi, Miska, Matyi meg én csipás szemeinket törölgetve kitántorogtunk a sáros rétre, melynek közepén vendéglátóink egy vizes – a délutáni zivatar nyoma még nem száradt fel – kétcenti vastag, nyers fadeszkákból hirtelenjében összeácsolt tízszer tíz méteres színpadra mutattak: „Na hadd halljuk, mit tudtok!“ Miskolczi segítségünkre sietett, és húsz marcona sráccal a legközelebbi villanypóznához vitette a színpadot.
– Így legalább a hosszabbító kábelek nem a sárban lesznek – mondta nyugtatóan. Igen ám, de amíg mi a nehéz, csöves erősítőinket a busz csomagteréből a vizes színpadra pakoltuk, minden pillanatban azt vártuk, beszakad a színpad és minden sáros lesz. De szerencsénk volt. A deszkák bírták a terhelést, és amikor bekapcsoltuk az erősítőket, minden dolgozott, és senkit sem rázott meg az áram. Így belekezdtünk az éjjeli koncertbe. Az egyetlen hazai sláger – A Sve ove godine – után folytattuk a külföldiekkel: Look at Yourself, Easy Living, Gimme Some Lovin, Lucky Man, Proud Mary. Koncertünket Joe Cocker With a little help from my friends lassu bluesos változatával zártuk. Miska úgy énekelt, ha a szemedet becsuktad, azt hitted Joe Cocker van a színpadon! Az utolsó akkord után, a sárban toporgó és didergő ezer fiatal fergeteges tapssal meg kurjongatásokkal hálálta meg előadásunkat. Fiatal éveink legszebb pillanata. Mi meg csak álltunk, és boldogan ölelgettük egymást, míg Matyi torkaszakadtából elrikkantotta magát:„Nem csapott agyon az áram!“ Erről a koncertről nincs videó, így nem lehet leellenőrizni, de állítom, azon az estén mi voltunk a négy legboldogabb zenész, nemcsak azon a sáros réten, hanem az egész világon!
Tibinek volt egy újságíró barátja, aki a belgrádi Ilustrovana Politika szabadkai tudósítója volt. A prishtinai első nyilvános szereplésünk után beugrott egy muzsikálásunkra. Fényképezőgépet is hozott magával. Aznap Miska elmaradt, így csak hármunkról csinált fényképet. Így lett a Super Session trió. Amint megjelent a képünk az újságban, mindenhol fölismertek bennünket: a Majomplaccon meg a két akkori szabadkai diszkó klubban – az Aquariusban meg a Largóban – mindenki boldogan megveregette vállunkat meg kezet fogott velünk. Helyi sztárok lettünk. Később, május 25-én Tito elnök születésnapjára a városháza előtti főtéren háromezer főnyi közönség előtt játszottunk utoljára.
Július végén én kijöttem egy évre az Amerikai Egyesült Államokba. Amikor 1973 augusztusában visszatértem Szabadkára, Tibinek egy másik zenekara volt. A Super Session ideje lejárt.
(Spiegel Tibor szabadkai származású, az Amerikai Egyesült Államokban élő zeneszerző, producer, rendező)
