…dalországba költözött. Ilyen egyszerűen kezdődik egy történet. Hogy milyen sorrendben költöztek oda, nem fontos. E pillanatban is azt a cédé lemezt hallgatom, amelyről Bence Lajos lendvai költő megzenésített versei szólnak. „…törékeny létünk roppan az időben…” Kicsit lehalkítom, hátha a roppanás is diszkrétebb lesz. Meg a saját gondolataimat is jobban hallom. Mert ez már két szólam. Egy: másodszor hallgatom a verseket, kettő: lassan áteresztőréteggé válok. A zalaegerszegi Énekmondó együttes mondja az éneket. Úgy, ahogy a történeti időkben: énekelve. S úgy, ahogy önmagukhoz képest is régóta: harminc éve. Történeteket mondanak el, még akkor is, ha az egész vers egy hosszú pillanatról szól. A lemezen pedig tizennégy vers, Lajos tizennégy pillanata, ezeken belül sok meglátás, átélés, megállás, sóhaj vagy kérdés története csendül föl.
A magyarságé. A Muravidéké, Szlovéniáé. A Világ Szlovéniájának Magyarságáé. Meg minden másé. A lélek históriái ezek. Hétköznapi ünnepek, amikor bármely terminus technikus zeneesztétikai vagy versénekléstani zsákutcává válik. Hogy milyen zenei stílus ez? Mik a gyökerei, újabb kori hagyományai? Kit érdekel? A kérdés túlmutat önmagán, s úgy érzem, elvisz Lajos mellől. Hagyjuk ezt. Vagy mégis fontos? Hisz épp erről kellene írnom. Fontos. Jó, akkor próbálkozom, de csak egy mondat erejéig, aztán vissza Lajoshoz.
Szóval: mára hagyományos, a huszadik század utolsó harmadában Magyarországon kialakult zenei irányzatról van szó, mely a főleg akusztikus hangszerek segítségével megszólaltatott, addig jobbára csupán intellektuális kisülésként értelmezett líra-gyümölcsöket immár könnyed, szinte maguktól felröppenő, dalolható versekben látta viszont. (A kör kissé szabálytalan, de bezárult, ennyit a definíciókról).
A két női énekes (Kaszás Bernadett és Major Erzsébet) hangjának érett tisztasága megkapó, szinte érzéki, simogatják a szöveget, puha mássalhangzóikkal szétválasztják, majd újrakezdik a szavakat, és ismét csak nem beszélnék arról, hogy a fülbemászó dallamok, a könnyed hangszerelés merre tereli ezt a zenei világot. Csak tereli, s ez a lényeg. Egy-egy hosszú magánhangzó megszüli a zenei élményt, egy-egy egyszerre csendülő „sz” vagy puha „t” ismét értelmet ad a mondandónak, s lezárja azt. Így hallgatom az éneket, a nőkét, na meg Kelemen Gyula sejtelmes baritonját, mely egy kis képzavarral élve akár Lajos vaskos, dohányszínű, ám sosem konyuló bajuszát is viselhetné. (Szín szempontjából mindenesetre viseli is: dohányszín/hangszín, a „szín”-nel egyszerűsíthetünk).
E harmóniavilág hallhatóan nem a 21. század kortárs zenéjének határait feszegeti. Minek is feszegetné. Inkább ez: „…mennyi dacos egyszerűség borból, békességből…”
Ingerküszöbeink így is a felhőkben táncolnak, meg sem hallunk bizonyos hozzánk szóló dolgokat, persze, hisz minden hozzánk szól, nem sok értelme van már bármilyen erőlködésnek és feszegetésnek. Vagyis jó volna néha süketnek lenni, még ha nem is fiziológiai értelemben.
A klasszikus összhangzás akkor régen – vagy csak az elődeinket maga mögött hagyó idő távlatából, nekünk tűnik így(?) – még a barátkozás fogalmát is megteremthette olykor. (Például az idei télutón, Lajossal és másokkal, Ljubljanában, Mariborban és Lendván). S ha itt most nem is feltétlenül a mindenkori énekelt verselés néha bájosan naiv harmóniáira gondolok, régen a hanghullámok természetes interferenciája a „szép” talányos megtapasztalásán kívül, elvezetett a lélek természetes megnyugvásához is. (Ma: relax music, hangterápia, nem zene). Viszont sokan az alternatív emberek közül (azok milyenek?), napjainkban (de vehetjük történetünk bármely időszakát), a korral való száguldás arcba csapó szelétől szederjes arccal, lelki betegen a felismerhetetlenségtől, ritkán barátkozhatnak úgy istenigazából egymással, inkább csak újraismerkednek, szagmintát vesznek, azután közösen száguldanak tovább a jeges szélben, az összemelegedés pedig nem jelent egyebet, mint panaszok zuhatagát, amivel az örökös változás idegesítően zajló feszültségét, ajzottságát illetik.
Ezért (is): vissza Lajoshoz.
Vissza az Énekmondóhoz, az énekmondáshoz. A szakadék széléről vissza, hátrálva egy lépést. Aztán felfelé tekintve ismét előre. És időközben csoda történik, mert eltűnt a szakadék. Ez a pozitív vissza-irány.
És hiszem, hogy ezt Bence Lajos költő is tapasztalta, akinek most hirtelen feltűnik az arca lelki szemeim előtt. Jóízűen hunyorít, senki sem tudhatja, ki vagy be nem akar engedni a fejéből valamit.
Jó lenne, ha egy mosolygós arcképe e szöveg mellett is megjelenne. (Ha így történt, az előző mondatot le sem írtam).
S hogy miért kellett ide Lajos fényképe? Semmiképpen sem azért, hogy az emberi természet egy-egy arcról leolvasható, esetenként ráncokba vájó fenségességét próbálja felszínesen illusztrálni. Távol ettől. Hanem azért, hogy…
…majd valaki befejezi. Mondjuk épp az a költő, akiről fentebb szóltunk, az Énekmondó dalainak kapcsán. Kíváncsi vagyok, ő maga miként fejezné be… ezt az írást, ezt a mondatot.
