Szemérmes-halk, folyamatos együttlégzés. Barna dalocskát énekelget a polc, a falak röpködő madarat ölelnek, lassú szárnycsapásokkal lengi be a szobát a madár. Az ablakszárny tág utat enged levélrezzenésnek, faágak neszező moccanásainak. Látom, szentjánosbogár tapasztja kis fülét a redőnyrésre, ámulva hallgatózik. Pirostestű szitakötő szárnyán szivárvány csillan, meghajlik, a mennyezetre vetül, a jobb sarokba.
Ülök a házban.
Rezgések melegen csorduló hulláma ringatózik ereimben, s közben befonja, átszövi a falak szivacsos, rózsaszínű hasfalát.
Már vártalak, szól a ház derűsen, könnyedén megérintve a vállam. Lépteid zaja ébresztett fel álmomból. Sötét, pókhálós, ragacsos volt az álmom, kétségbeejtően hosszú. Aztán elvitték a temetésről megmaradt gyertyákat.
Szavaim mélyen ülő, bíbor sajgása kilép helyéről, nézem, ahogy ráérősen bejárja az előszobát, a szobát, az ebédlőt, majd ottmarad, a gyöngyházfényű porcelán csésze keskeny aranyszegélyére telepszik, forró vadcseresznye-tea a csészében, nedvesen mosolygó páracsöppek. Mézsárga a mennyezet pillantása. A tea gőze mályvapiros. Halványkék a madár szárnya. Türkízkék a szeme.
Ülök a házban.
Nem értem.
