Fülre szorított kagylóban morajlik a tenger, lábunkat a fodros víz nyaldossa, papucsunkba kavics ment – a vajdasági festő Budapesten bemutatott mediterrán képei múltbéli, önfeledt nyaralásokat idéznek. Penovác Endre festőművész új korszakából a közelmúltban - a Museion No.1 Galériában - kaphattak ízelítőt az érdeklődők, amiről beszélgetés közben kiderült, hogy nem is annyira új, hiszen egészen a gyerekkorig nyúlik vissza. Vajdaság egyik legismertebb és legautentikusabb művészével az ellentétek kibékítéséről, a sokkoló művészetről, kompromisszumokról, kócos pulikról, lehelet pipacsokról beszélgettem.
– Eszembe nem jutott volna, hogy az építészettel kezdjem – mondja csodálkozva, amikor zentai mesékre hivatkozva faggatom múltjáról; van, aki a városból előbb ismerte építészként, mint festőként.
– A szüleim biztattak, hogy építészeti középiskolát fejezzek, de gyorsan rájöttem, hogy nem ezt szeretném csinálni. Vannak az ember életében időszakok, amikor nem tudja, hogy mit akar, esetleg azt, hogy mit nem.
n Képei szabályosságát részen az építészetnek tulajdonítottam...
– Van egy fajta ráció a képekben, egyfajta geometria, ami lehet, hogy az építészet maradványa, de azért ezt így nem mondanám; az én filozófiámat inkább a kettősség jellemzi. Ez a kettősség pedig a ráció és az érzelmek, az ész és a szív – az ember ilyen kettős lény. Az változik, hogy kinél mi dominál, de szerintem ezt a kettőt minden esetben ki kell békíteni, egy testben kell tartani. Nem csak a két véglet, az ellentétek érdekelnek, hanem ezek kibékítése. Akkor van rendben az ember, ha magában tudja ezt az egyensúlyt. Az sem jó, ha túlzottan racionális valaki – elmegy a robot felé, és az sem jó ha csak az érzelmek vezérlik. Szép, de nem biztos, hogy jó.
„Harmóniára, dallamra, mesére vagyunk teremtve, és ezt a belénk ültetett kódrendszert, csak ideig-óráig lehet hangos diszharmóniával megbénítani.” – írja Léphaft Pál, aki szerint Penovác Endrében ott lakozik a képesség, hogy elénk tárja a mindenki által áhított mesét.
Az emberi beavatkozásról és a sértetlen természetről:
– Az arany középutat tartom helyesnek. Nem szeretem a túlzott környezetvédőket, de a racionális érvekkel pusztítókat sem. Annyira nem kell félteni a természetet, meg tudja magát védeni, és azt sem mondhatjuk, hogy nincs szükség bizonyos civilizációs vívmányokra.
„Az erős lendület, gesztus, a szinte kilőtt éles vonal sosem sért, ostoroz, sosem akar bántani bennünket, mindig nemes lelki terrénumok felé tör, transzcendenciát céloz.” (Tolnai Ottó)
n Hogyan nyilvánul meg ez a fajta kettősség a festészetében?
– Úgy, hogy van egy racionális és egy emotív rész. A racionális lehet egy levágott horizont, a kettévágott képeknél. Általában szállítási, gyakorlati oka van annak, amikor a képeket kettévágják, nálam viszont jelentősége van; ez adja a horizontot. Mások fogalmazták meg a rajzaimnál - amikor először megjelentek ezek a horizontok -, hogy „két részre vágja a papírost”. Innen jött az ötlet, hogy miért ne lehetne szó szerint két részre vágni? Ennyiben újszerű és az én találmányom.
Miben nyilvánul meg ez a kettősség? Van ahol a racionális megoldás valami szabad, gesztusos dologgal párosul, mint például a virágformáknál, vagy úgy, hogy fönt van a ráció, a horizont, és lent elmegy valami szabadba. De rétegeiben is lehet variálni. Például a pipacsoknál a virágszirmok racionálisak, a többi réteg pedig valami teljesen absztrakt és gesztuális, és együtt a helyére teszik a dolgokat.
A szabad és a spontaneitás ötvöződik művészetemben. A kettősségek sokféleképpen meg lehet fogalmazni. Egyrészt a technikában, ami a kép elvágása, másrészt a különböző anyagok, például a homok használata, vagy a megfestett rész és az üresen hagyott rész. Olyan diptichonjaim is vannak, ahol az egyik vászonra van valami festve, a másikra nincs semmi, de összetéve valami tájra asszociál.
„A csönd modern zenészei (Cage etc.), akár partitúraként használhatnák ezeket az olykor érintetlennek tűnő lapokat.” – írja róla Tolnai Ottó.
– Ez egy játék, hogy meddig lehet az ellentétekkel elmenni úgy, hogy egységes legyen. Montenegróban találtam egy gyönyörű anyagot, ami annyira megragadott, hogy aztán kezdtem el azon gondolkozni, hogy mire lehetne használni. Három technika van, amit a kezdetektől alkalmazok: az akvarell, a rajz és az olajfestmény. Ezeket párhuzamosan használom, ennél a kiállításnál is mindhármat alkalmaztam. A Mediterréneum azonban nem nevezhető új korszaknak, ez a téma a gyerekkor óta foglalkoztat és végigkísérte az életemet. Azt vallom, hogy az ember ott tud mondani valamit, amit ismer. Ennyi idő után bátorkodtam létrehozni egy kiállítást csak erre a témára.
„A való világból kiemelt motívumai metafizikussá, valószerűtlenné válnak egy ponton. Éppen csak annyira, hogy a néző lelkébe varázsolják a Csodát.” (Ninkov Kovačev Olga művészettörténész)
n A mediterrán képeknél mi a funkciója az elvágott vászonnak?
– Az elvágott kép hol falat, hol horizontot jelképez, néha olyan, mintha egy fal mögül kukucskálnánk ki. Elöl az emberi kéz nyoma, a fal, mögötte a táj. Nem a valóság a cél, hanem a hatás. Ha egy árnyék olyan, annak a vásznon még "olyanabbnak" kell lennie. Ha egy virág él, annak a képen még jobban kell élnie.
- És hogy mitől él? Attól a szabad mozdulattól, ami benne van. Vannak fotórealista, maximális precizitással megfestett képek, de azok nekem soha nem élnek annyira, mint amikor egy virágszirom csak úgy oda van lehelve.
n,,A jeleket nem lehet kitalálni. Csak úgy juthatnunk el hozzájuk, ha nagyon erősen törekszünk a hasonlatosságra" - idézi Tolnai Ottó Picassót. Ön hogyan éri el az "olyan mintha, de mégis több" hatást?
– Ez a művészet, és ez így van: olyan mintha, de mégis több. Miért jobb egy karikatúra, mint egy fotó? Egy háromvonalas rajz sokszor jobban vissza tudja adni a karaktert, mint egy technikailag mesterien kivitelezett fénykép.
n Nagyon személyesek, szubjektívek az alkotásai, pedig a kiállításon nem is volt olyan kép, amelyiken lett volna élőlény. Ez szándékos?
–Vannak pulirajzaim, portréim, aktjaim... Nem menekülök egy témától sem, igaz, olyat még nem csináltam, hogy puli a pipacsos mezőben vagy virágcsokorral - habár kérték már tőlem -, de nem akarom halmozni az élvezeteket. Azzal nem lenne több, csak konfúzabb.
Semmilyen témától nem riadok vissza. Azt tartom, hogy nem a témától, hanem a hogyantól jó valami. Ez fordítva is igaz. Ezért, nehogy bizonyos témákról legyek fölismerhető, igyekszem minden klasszikus műfajban kipróbálni magam - a magam megnyugtatására, hogy bebizonyítsam, hogy ha van egyfajta látásmódja az embernek, azt minden témában meg tudja mutatni.
„orrból indított, rasztás-rackás (említett) puli” (Balázs Attila)
Mondták már rám, hogy a "pulifestő", de nem szeretném, ha egy témáról maradnék emlékezetes. Sokan kérdezik, hogy miért rajzolok pulikutyákat, magyarságtudatból? Nem magyarságtudatból, hanem a pulinak a szőrzete lehetőséged ad a firkálásra – ez nagyon jó az indulatos, gesztuális rajzokhoz, ami én vagyok. Ezt egy magyarvizslánál nem találom meg. Tehát a már említett kettősséget egy kutyán belül is meg tudom teremteni.
n Gyakran felmerülnek a neve kapcsán a keleti vallások, különösen a zen.
– Igen, valamikor tanulmányoztam a keleti filozófiát, bizonyos írók is nagy hatással voltak rám, mint például Herman Hesse.
n Ezek a témák nem igazán fejezhetők ki emberi alakokkal. Ezért vonzódik inkább a tájhoz?
– Igen, de azért megoldható. Vannak olyan egy szuszra készült krokiszerű aktjaim, amelyeken nehéz szétválasztani a rációt és az emóciót. De ahogy az irodalomban is, nem mondhatjuk, hogy a regény jobb, mint a vers. A vers születhet egy pillanatból, a regény már nem nagyon. A regényhez kell élettapasztalat, letisztultság, de ettől még nem jobb egyik a másiknál.
n Általános vélekedés a művészekről, hogy indulatból alkotnak, vagy akkor, amikor válságban van az életük. Önről viszont köztudott, hogy harmonikus családi életet él.
–Egy műalkotás az alkotóját tükrözi. Aki indulatos, és ezt át is tudja adni, az rendben van. Én azt tükrözöm vissza, amit magammal hoztam, és ami én lettem. Ha ez csak duma lenne, nem lenne hiteles.
Nekem vannak kutyáim, virágaim - én ezt megteremtettem, számomra ez a normális, ettől a környezettől vagyok ilyen. A művészetnek őszintének, hitelesnek kell lennie. Nem beszélhetek egyet, és csinálhatok mást, mert akkor abban nincs erő.
n Úgy tűnik, manapság a művészek szándékosan törekszenek a sokkolásra. Hogyan látja ezt a jelenséget?
– Ez a kornak a jellemzője, megnyilvánul a színházban és a zenében is, de ez tévút. A festészetben is divatos, de távolabbról kell nézni, nem biztos, hogy ezek a dolgok örökérvényűek. Biztos van oka annak, ha valami megteremtődött, de ha valaki csak azért veszi át, mert a világban most ez a menő, látta a Velencei Biennálén, akkor ez nem oké. Hol van mindaz az ő lelkében felhalmozódva?Az a hiteles, ha valaki elsőnek jut el valahova. De annak, ha valaki csak fut utána, nincs értelme. Lehet, hogy elavult bútordarab vagyok, de addig, ameddig élményt, érzést tudok valakinek átadni, addig van helye az én művészetemnek is.
n Sőt, talán egyre inkább. Művészete menedéket nyújt zaklatott világunk elől.
– Így is fel lehet fogni. Tulajdonképpen a zaklatottságot, ha jellemző ránk és korunkra, mindig negatívumként szoktuk emlegetni. Nem az van, hogy rendben, ezt akartuk. Ne játszunk arra kártyára, hogy az emberek zaklatottak és nincs idejük, ők már csak a sokkolót és a poént tudják befogadni, mert akkor csak rájátszunk, és kiszolgáljuk őket. A művészetnek nem ez a célja, hogy alattomosan kiszolgáljon, hanem inkább útmutató, vezető szerepe van, igazi értéket kell adnia.
n Az elmaradhatatlan kérdés: tervei a jövőre vonatkozóan?
– Visszatérő témáim vannak, de nem lehet ciklusra bontani. Szokták kérdezni, hogy mi az ihlet? Romantikus kérdés. Az ember kezdetbenvárja... Vár valamit. Hogy megvilágosodjon, hogy megtudja, mit akar. Ez tényleg így volt, de amióta tudom, hogy mit akarok, már csak az idő hiányzik. A régi, állandó témákra mindig lennének variációk, ha konkrét kiállításról van szó, akkor úgy készül az ember. Apróbb dolgok vannak most tervben, csoportos kiállítás egy olasz galériában.
Szeretnék még nagyobb méretű képeket készíteni, amíg meg tudom emelni, mert így is kell nézni a dolgokat. A kicsikre még lesz időm...
n Szerencsés. Amióta elkezdte a pályát, folyamatosan keresik, főállásban tudja csinálni azt, amit szeret.
– Az élet általában egy kompromisszum, ahogy a festészet is. Ha egyszer elkezdek galériákkal dolgozni, akkor szeretnek biztosra menni, megrendelésre. Ez egy kicsit lehúzó erő, de másrészt ott a pénz, amire szükség van. Igen, ez az én szerencsém, hogy szeretem, amit csinálok, és meg is tudok belőle élni. Azt mondják, nem szabad kompromisszumot kötni, de enélkül nagyon nehéz. Főleg, ha az embernek családja van. Sokszor úgy tekintenek a művészekre, meg el is várják tőlük, hogy teljesen szabadon, az ösztöneik, érzelmeik szerint éljünk. Hol van az művész? Lehet üvegbúra alatt élni, de akkor nincs család, kutya, macska, nem tartozik felelősséggel senkinek, de az élettere is leszűkül.
A művészet egy fajta kommunikáció, ami rólunk szól. A saját tapasztalataimat, érzéseimet akarom átadni, de milyen érzést ad át az a művész, aki nem a valós életben él? Mit tud ő mondani nekem, milyen utat tud mutatni, ha őt nem érinti mindaz, ami engem? Hogy hihetek neki?
Divattá vált, hogy a művészetet és a művészt nem kell, de nem is lehet megérteni. Kérdem én, az kinek jó, kinek kell? Nem kell kiszolgálni, de érthetőnek kell lenni, ha közölni akarok valamit. Hajlandó vagyok az út feléig elmenni, sőt szinte kötelességem, de eddig a közönségnek is el kell jönnie. Ez alatt bizonyos fokú befogadó készséget, műveltségek értek. Ez a normális partneri viszony.
Elhúzódott az interjú, a művésznek sietnie kellett haza - a családjához, én pedig örültem neki, hogy találkozhattam vele - reményeim szerint, valahol félúton.
(E számunkat Penovác Endre alkotásaival illusztráltuk)
