A Tomán Lászlóval készült interjút a budapesti 1956-os Intézet Oral History Archívuma részére készítette Kovács Csaba 2007. augusztus 25–28. között Újvidéken. Az eredeti, autorizált kéziratból közlünk részletet. Most jelenik meg először.
K. Cs.: Jó akkor folytassuk onnét, ahol abbahagytuk tegnap. Tehát az '55-ös évtől, az 1955-ös évtől.
T. L.: Mint az előbb mondtam, édesanyám budapesti nénje lejött hozzánk látogatóba, először a világháború óta. És én azt viszonozni akartam nekik, egyrészt, másrészt pedig mivel nekem csak főiskolám volt, arra gondoltam, hogy esetleg Budapesten beiratkozom az ELTE-re, és ha elismerik az itteni vizsgáimnak egy részét, akkor én egyetemi diplomát szereznék. Úgyhogy én akkor '56 októberében kértem egy hét szabadságot az iskolában. Mindenkinek joga volt évi hét nap szabadságra a privát ügyeinek az intézésre, és ilyen kifogással én is megkaptam ezt a szabadságot. Úgyhogy én október 20-án, az szombati nap volt, az éjszakai gyorssal fölutaztam Pestre, a rokonaim vártak, akkor még a Nyugati pályaudvarra futott be a vonat, ott vártak a rokonaim. Hazamentünk az egyik rokonhoz.
K. Cs.: Hol laktak akkor? Mondta már?
T. L.: Az egyik rokonom a Naphegyen lakott, az unokanővérem, a nagybátyám, az István, az édesapám öccse, aki már meghalt.
K. Cs.: Ja, ő lakott a Határőr utcában.
T. L.: A Határőr utcában lakott, igen. Elmentünk oda hozzájuk, ott voltuk, vasárnap voltam hol itt, hol ott egy kicsit. Hétfőn az unokanővéremmel, aki zenetanárnő volta Virányos úti általános iskolában, sajnos ő is egy pár évvel ezelőtt meghalt már, és aki később Kodálynak volt a tanítványa.
K. Cs.: Elnézést, melyik utcai iskolában?
T. L.: Ők a Derék utcában laktak.
K. Cs.: De melyik utcában tanított?
T. L.: Virányos úton.
K. Cs.: Virányos?
T. L.: Virányos, igen. Az Budán van. Bejártuk a várost, hát én, akkor lehetett még itt forintot venni, hivatalosan vettem forintot is, jártam a könyvesboltokat, hát nem lehetett magyarországi könyvekhez jutni minálunk, ugye, '44 óta. És jártuk a könyvesboltokat, szerencsére néhány jó könyvet sikerült megvennem.
K. Cs.: Mi alapján válogatott, hogy...? Tudta követni a magyarországi irodalmat itthonról?
T. L.: Nézze! Én tudtam, hogy mi érdekel, bementem a könyvesboltba, és látom, hogy megvolt Thomas Manntól a Felix Krull kalandjai, azt rögtön megvettem. Megvettem Molnár Eriknek a történelmi munkáit, mert azokból tanultunk a főiskolán, és még nyelvészeti nyelvhelyességi könyveket vettem, Lőrincze Lajos, meg ilyen dolgokat vásároltam. És elmentünk, arra jártunk a belvárosban, és a Katona József Színházban csütörtökön adták Sartre-nak az Agyonlövendők klubja című darabját és vettünk jegyeket arra az előadásra. Hát persze arra már nem jutott sor, mert az előadást biztosan nem tartották meg csütörtökön. Ez volt hétfőn, kedden, keddre, ez egy érdekes mozzanat, Csuka Zoltán, az ismert költő és műfordító, édesapámnak a kollégája volt, tudniillik ő '19 után emigrált Jugoszláviába, és egy ideig a Reggeli Újságban dolgozott mint újságíró, amikor az édesapám volt a főszerkesztő. Én jeleztem neki, mert ő is volt már nálunk a háború után, jeleztem neki, hogy én megyek Pestre, és már az unokanővéremnél várt az ő lapja, hogy ekkor és ekkor, itt és itt találkozzunk, ha én megérkezem. És úgy is volt Bementünk a New York kávéházba, megittunk egy feketekávét. Őneki akkor dolga volt az Írószövetségben, mert azokban a napokban jelent meg a Nagyvilág című folyóirat első száma, és őneki is volt benne írása, és mivel a Nagyvilág szerkesztősége az Írószövetség épületében volt, azt mondta: »Gyere velem! Elmegyünk az Írószövetségbe a Nagyvilág példányáért.« És ő az ő szerzői példányát megkapta, és én is kaptam akkor egy példányt ott a szerkesztőségben. És ott találkoztunk Kassák Lajossal és Pálóczi Horváth Györggyel, és akkor már ott érezni lehetett, Kassák is mondta, Pálóczi György is mondta, hogy valami forr az országban. Na akkor mi Csukával fölültünk a földalattira, ő nem tudom hova ment, de én az Oktogonon kiszálltam avval, hogy fölszállok a 6-osra, és átmegyek Budára a nagynénémékhez ebédre. Igen ám! De mikor én kijöttem a föld alól, én rossz irányban ültem föl a villamosra, és nem a Margit híd felé, hanem, azt hiszem, a Petőfi híd felé induló villamosra ültem föl, úgyhogy én átjutottam Budára. Hát akkor már mit volt mit csinálni, hogy ne menjek újra vissza, mondom, hát én bírom, majd gyalog én a Duna parton elsétálok én a nagybátyámig. Igen ám! De hát ott volt a Műegyetem, és már akkor a Műegyetemről már vonultak az egyetemisták a tüntetésre, akkor láttam, hogy itt valami valóban készülődik. Zászlókkal, föliratokkal mentek, de akkor még minden a lengyel támogatásról szólt, ugye, másról nem volt szó. Hát el is gyalogoltam föl a Határőr utcába, a Moszkva térről lépcsőkön köll fölmenni a Határőr utcába. Azt mondja a nagynéném: »Te! Az Elzi, a kis Elzi – az az unokahúgom, az ő lánya –, az lement a városba a tüntetésre. Ebédelj meg! És ha érdekel, menj te is le.« Hát én gyorsan bekaptam az ebédet.
K. Cs.: Nem volt Önben félsz?
T. L.: Nem. Fölültem, lementem a Moszkva térre, fölültem a 6-osra, átmentem Pestre, leszálltam ott a Margit híd után, és gyalog elindultam, mert mondta a nagynéném, hogy a Petőfi szobornál lesz a tüntetés. És gyalog mentem a Petőfi szoborhoz, és már útközben is találkoztam menetelő tüntető csapatokkal. Énekelték azt a NÉKOSZ dalt: Hej a mi lobogónkat fényes szelek fújják. Az, ha ismeri ezt a dalt.
K. Cs.: Igen, igen.
T. L.: Na, én eljutottam a Petőfi szoborhoz, szemben a Petőfi szobortól helyezkedtem el, és akkor jöttek az ELTE-ről az egyetemisták, szervezetten, csapatokban. Nem volt ott fejetlenség, rendfenntartás volt, minden rendben volt. Ott elhangzott, ugye, ez ismert, beszédek, szavalatok, satöbbi, és megyünk a Bem-szoborhoz. Na akkor a Kossuth, akkor még állt a Kossuth híd, átmentünk a Bem-szoborhoz, ott folytatódott a tüntetés. Akkor már megjelentek a magyar lobogók, a Bem-szoborra rátűzték a magyar lobogót, és az ottani kaszárnyán a honvédek kitűzték a magyar zászlókat, és akkor már voltak olyan jelszavak is, amelyek nemcsak a lengyel ügyekkel foglalkoztak, hanem volt olyan jelszó is, hogy: Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba, satöbbi. Ahogy én ott a tömegben megyek, látok egy ismerős arcot. Te jó Isten! Hát rosszul látok, hogy kerül ez az ember ide? Hát képzelje, hogy ki volt az! Dobrica Ćosić szerb író, akit én Újvidékről ismertem, mert járt Újvidékre előadásokat tartani, irodalmi összejövetelekre, és újságokból a képét is ismertem. Odamegyek hozzá, és mondom: » – Ne haragudjon! – persze szerbül, ugye, – Ön Dobrica Ćosić? – Azt mondja: Én vagyok. Hát mondom: Én meg Tomán László vagyok Újvidékről. – Jaj de jó! Tud magyarul? – Tudok. – De jó, hogy találkoztunk!« Őneki, ő valamilyen irodalomtörténeti tanácskozásra jött Pestre.
K. Cs.: Nem neki jelent meg naplója a forradalomról?
T. L.: A Hét nap Budapesten, persze. A róla szóló írásom benne van abban az Erről van szó című könyvemben.
K. Cs.: Majd megnézem.
T. L.: »De jó, hogy találkoztunk – azt mondja –, elvesztettem a kísérőmet.« Hát kiderült, hogy Füsi József író volt az ő kísérője, de nem tudom, hogy ők hogy tudtak beszélni egymással. Hát Füsi, az olasz szakos volt, hogy hogy tudott ő a szerb Ćosićtyal beszélni, azt én nem tudom, na de ő volt a mellé kirendelt kísérő. Na és akkor én ott voltam Ćosićtyal, fordítottam, mondtam, magyaráztam neki, mi történik, magyaráztam neki a föliratokat, jelszavakat. és akkor elhangzott: Megyünk a parlament elé, megyünk a Parlament elé! Vissza a Kossuth hídon a Parlament elé, és valahogy Ćosić meg én a menet élére kerültünk, illetve nem hát, nem a vezető helyre, hanem egészen a kezdetére a menetnek. És a nagy tömeg ott a Kossuth Lajos téren tolt bennünket előre. Mondom a Ćosićnak: »Ezek be akarnak törni a Parlamentbe? – Hát nekiszorítanak, ugye, olyan rácsok vannak a Parlament bejárata előtt. – Ezek nekiszorítanak bennünket a rácsoknak. Hát mit fogunk mi csinálni?« Hát akkor sikerült egy ilyen csellel valahogy balra fordulnunk, és a jobb oldali oroszlán mögé állnunk. És akkor onnan, az egy kis magaslaton van, ugye, onnan láttuk az egész teret. És akkor ott mindent láttunk, mindent hallottunk, és állandóan fordítottam, magyaráztam. Majd olvassa el azt az írásomat a könyvemben evvel kapcsolatban az ő könyvéről. Akkor rögtön láttam két dolgot. Egy: Ćosić fél attól, hogy Magyarországon meg fog bukni a kommunizmus.
K. Cs.: Ja, ő támogatta a rendszert, ő hithű volt?
T. L.: Ő nagy kommunista volt, nagy kommunista volt. Csak később csalódott, de úgy csalódott, hogy nagy nacionalista lett belőle. Nem demokrata lett belőle, hanem nagy nacionalista lett belőle. Szembefordult Titóval, ki is zárták, azt hiszem, a Központi Bizottságból, meg ilyen dolgok. Szóval félt, hogy megbukik Magyarországon a kommunizmus, és akkor az rést üt az egész kommunista tömbön, ugye. Másodszor félt attól, hogy Magyarországon felülkerekednek esetleg a nacionalista erők, és követelhetik esetleg a trianoni, illetve a párizsi békeszerződés revízióját. Ez a két félelem élt benne, és ez megnyilatkozik a könyvében is, tudja. Hát én ezt próbáltam eloszlatni benne, már amennyire lehetett. És akkor ott megvártuk a Nagy Imre-beszédet, utána már oszladozott a tömeg, késő éjszaka volt és én is elindultam haza. Gyalog tettem meg az utat a Parlamenttől egész föl a Határőr utcáig. Ő a margitszigeti Nagyszállóban lakott, és azt mondta, ő odamegy, de valahogy elsodródott tőlem. Kiderült később, a könyvéből látszott, hogy ő nem ment vissza a Margitszigetre, hanem elment a Sztálin szoborhoz, és ő látta, mikor ledöntötték a Sztálin szobrot.
K. Cs.: És egyébként milyen hatást tett Önre? Tehát mit gondolt Nagy Imre beszédéről...?
T. L.: Ő? Őneki?
K. Cs.: Ön.
T. L.: Ja én? Hát én ezt helyeseltem persze. Ő is helyeselte. Ő helyeselte azt,ő tudniillik úgy érezte, hogy tulajdonképpen, ugye, egy sztálinista-rákosista rendszer ellenfolyik a tüntetés. Akkor még nem gondoltunk arra, hogy ebből fegyveres forradalom keletkezik, ugye,mert akkor mi ott a Parlamentnél nem tudtuk, hogy mi történik a rádiónál. Az unokahúgom, az ott volt a rádiónál, az részt vett a rádió ostromában. Úgyhogy mikor én hazamentem akkor később ő is hazajött, és összetépett ruhával meg kócosan jött haza, mert belekerült a nagy tüntetésbe, illetve a rádió ostromába belekerült.
K. Cs.: Harcolt is? Vagy...?
T. L.: Nem harcolt. Hát csak a tömeggel volt, a tömeg között volt. Nem volt fegyvere, persze nem volt fegyvere. Na és akkor hát éjszaka már, ugye, lövöldözések voltak. Én azért nem nagyon tudtam semmit csinálni, nem is akartam, nekem jugoszláv útlevelem volt, nem akartam semmibe se beavatkozni, az nagyon kellemetlen lett volna. Egyszer, mikor mentem át Pestre egy ilyen csöndes órában, akkor orosz, illetve hát szovjet katonák a Margit híd pesti hídfőjén igazoltattak, de látták, hogy jugoszláv útlevelem van és akkor minden további nélkül továbbengedtek.
K. Cs.: Ez melyik nap volt? Másnap?
T. L.: Másnap vagy harmadnap. Így valahogy, nem tudom pontosan. Na most csütörtökön, azon a híres csütörtökön, amikor a Parlament előtti vérengzés volt, ugye, akkor előzőleg csönd volt. Úgyhogy az unokahúgommal és az udvarlójával lementünk, átmentünk Pestre, mert meg akarta az unokahúgom látogatni egy barátnőjét. És ott járkáltunk a belvárosban, és egyszer csak rettenetes lövöldözés hangzik, beszaladtunk egy kapu alá, és ott megvártuk, hogy elcsöndesedjen a helyzet. És a lövöldözés közben hallottam, hogy a ház udvarában, amelynek ki volt, az udvara kivolt kövezve, valami nagyot koppant. Megyek, körülnézek, hát egy aknadarabka esett le, azt én elhoztam, sajnos, a sok hurcolkodásban meg minden, elveszett. Nagyon sajnálom, mert az egy ereklye volt, de az elveszett. Na akkor, mikor elcsöndesedett a lövöldözés, akkor folytattuk az utunkat, hogy elmenjünk az unokahúgom barátnőjéhez, és át akarunk vágni a Nagykörúton és látjuk, hogy rohan a tömeg a Margit híd felé, tehát a belváros felől a Margit híd felé rohan a tömeg. »Lőnek az ávósok, lőnek az ávósok!« Hát mi gyorsan átszaladtunk a körúton, ott valamelyik mellékutcában lakott ez a lány, akit meglátogattunk, és odamentünk, és akkor ott megvártuk amíg minden elcsendesedett, és akkor mentünk haza. Úgyhogy én így kerültem el a parlamenti vérengzést, nem sok hiányzott, ha esetleg elkerültünk volna oda is, azt nem lehet tudni. Na utána hát nehéz volt kimenni a mi épületünkből, mert ott a Moszkva téren, Széna téren folyt a lövöldözés, úgyhogy nem nagyon tudtunk volna bemenni a városba.
K. Cs.: Ja, ott volt egy felkelőközpont.
T. L.: Igen, igen. Nem nagyon tudunk bemenni a városba, úgyhogy eléggé el voltunk zárva, nem is tudtam átmenni a másik unokatestvéremhez, a Naphegyre, nem tudtam hozzá elmenni, csak később tudtam hozzá elmenni, mikor már csönd volt, tehát amikor már megszűntek az utcai harcok. Na most...
K. Cs.: És mit csinált ott a lakásban amúgy? Figyelte a híreket?
T. L. Persze! Állandóan nyitva volt a rádió, és hallgattuk a rádiót, és hát kommentáltuk, ott voltunk néhányan, és kommentáltuk az ügyeket.
K. Cs.: Mit vártak, hogy mi történjék?
T. L.: Mi biztosak voltunk abban, hogy a forradalom győzni fog. A legsötétebb álmainkban sem gondoltunk arra, hogy a szovjetek még egyszer be fognak avatkozni. Hogy lesz egy áruló, amilyen a Kádár volt, meg amilyen a Münnich volt, hogy átállnak az oroszokhoz. MI biztosak voltunk abban, hogy mikor már megalakultak a pártok, hogy Magyarországon egy többpárti parlamentáris demokrácia fog kialakulni. Valószínűleg Nagy Imre vezetésével ugye, mert ki gondolta volna azt, hogy akkor abból az MSZMP-ből milyen, tulajdonképpen egy áruló párt lesz.
K. Cs.: És ez örömmel töltötte el Önt?
T. L.: Örömmel. Hát én odavoltam ,ez volt életem legnagyobb élménye, én ezt mindig mondom. Ennél nagyobb élmény az én életemben nem volt, legfeljebb azok, amikor a gyerekeink megszülettek ,azok voltak nagy élményeim, de ennél nagyobb élményem az én életemben volt. Na és időközben hát letelt az én hétnapos szabadságom. Sztrájk volt, a vonatok nem jártak, nem tudtam hazajönni, veszély fenyegetett, gondoltam, hátha kitesznek az állásomból, mert nem jelentkezem. Aztán később kiderült, hát tudták, hogy mi van, hogy nem lehet hazajönni, és azért nem volt semmi bajom, mikor hazajöttem. Egyszer egy ilyen csöndes napon, már a forradalom győzelme után, én telefonáltam a nagykövetségre, és megkérdeztem, hogy hogy lehet hazajutni. Hát azt mondták, hogy pillanatnyilag nem, de majd jönnek autóbuszok, amelyek elszállítják a Magyarországon ragadt jugoszláv állampolgárokat. Csak én érdeklődjem és akkor majd valamit csinálnak. Itt valóban elmentem egy nap a konzulátusra, amely ha jól emlékszem, a Thököly úton volt, és ott állt egy autóbusz. Na de kiderült, hogy az az autóbusz csak a nagykövetség tagjainak a családját vitte haza, menekítette ki Magyarországról. Szóval más ebbe nem férhetett bele. Akkor most volt egy érdekes eset, csak most nem emlékszem, de ez november 4-e után. Persze november 4-e, az egy külön eset, ugye. Mi este lefeküdtünk, tudtuk, hogy Maléterék kimentek tárgyalni, gondoltuk, minden rendben van. November 4-én hajnalban ágyúlövöldözésre ébredtünk, bekapcsoljuk a rádiót, Nagy Imre szózata, az írók szózata s a többi. Tudtuk, hogy mindennek vége van, kétségbe voltunk esve.
Na, akkor Budapesten élt Szirmai Károly vajdasági magyar író fia, dr. Szirmai Endre. És mielőtt én elmentem volna Pestre, Szirmai Károly üzent nekem, hogyha Pesten, mert hallotta, vagy én mondtam neki, írtam neki, hogy megyek Pestre, hogy okvetlenül látogassam meg a fiát. Hát valóban, egy ilyen, már akkor elcsöndesedtek a harcok, telefonon bejelentkeztem dr. Szirmainál.
K. Cs.: Ez november...?
T. L.: 4-e után, pontos dátumra nem emlékszem. Bejelentkeztem dr. Szirmainál, ők a Madách utcában laktak. Persze közlekedés nem volt, úgyhogy gyalog mentem el oda. És akkor ismerkedtem meg Szirmai Endrével tulajdonképpen, akit azelőtt nem ismertem. Ő mindjárt a háború után fölment Magyarországra, azt hiszem, ott is fejezte be az Orvosi Kart, és elég ismert hematológus volt. Kiderült, hogy ő volt a jugoszláv nagykövetség személyzetének az orvosa is. Na itt most egy érdekes mozzanat jön. Mi beszélgetünk, ott tartottak ebédre, egyszer csak csöngetnek, jön egy illető egy nagy dobozzal a hóna alatt. A jugoszláv nagykövetség egyik attaséja, akinek a nevét, sajnos, elfelejtettem, de emlékszem, hogy bosnyák volt, hozott ilyen vöröskereszt segélyt a nagykövetség orvosának. És mondja a Szirmai, hogy: »Látja – nem tudom, hogy szólította –, a Tomán úr itt van, és nem tud hazajutni. Nem járnak a vonatok, neki már haza kellene mennie, nem tud hazajutni, nem fért föl az autóbuszra.« Erre az attasé előveszi a jegyzetblokkját, ceruzáját, és egy kis cédulát ír, odaadja nekem: »Ekkor és ekkor legyen a konzulátus előtt, ott lesz egy autóbusz, és ezt a cédulát adja oda a sofőrnek. Föl fogják venni az autóbuszba.«
K. Cs.: És hazahozzák.
T. L.: Igen. És úgy is lett. November 11-én elmentem kora reggel a konzulátusra, ott állt az autóbusz, odaadtam a sofőrnek a levélkét: »Tessék.« Beszálltam és jöttem haza. Ugyanabban az autóbuszban jötthaza Kovács József, az Újvidéki Rádió akkori bemondója is, mert ő is font volt és átélte a forradalmat.
K. Cs.: Lenne egy-két kérdésem ezzel kapcsolatban.
T. L.: Lehet.
K. Cs.: A fegyveres harcokat mennyire látta?
T. L.: Látni nem láttam semmit, csak hallottam, mert, mondom, mi nem nagyon tudtunk kimozdulni a házból. Ott a ház közelében volt egy kis közért, oda csak elszaladtunk valamit venni, amit még lehetett venni, és rohantunk vissza a házba. És ott a környéken nagy lövöldözések voltak, ott valami tüzérség volt fönt a hegyen, akkor a pincébe szaladtunk. Szóval nagyon sok időt töltöttünk a pincében. Egy szomszédos házba be is csapott egy lövedék, egy ágyúlövedék.
K. Cs.: Félelem volt Önökben?
T. L.: Hát nem is tudom, hogy igazi... Nem, nem volt, nem volt. Igazi félelem nem volt. Valahogy túltettük magunkat minden félelmen.
K. Cs.: Azt említette, hogy az események örömmel töltötték el eleinte.
T. L.: Igen.
K. Cs.: Aztán amikor megtörtént a november 4-i szovjet támadás, utána hogy változtak ezek az érzések Önökben, Önben?
T. L.: Hát, az öröm az eltűnt, ugye, és kétségbe voltunk esve, hogy most mi lesz.
K. Cs.: Mit gondoltak, lehetséges valami pozitívum, hogy ki lehet valahogy mászni ebből,
T. L.: Ilyennek nem foglalkoztunk, nem. Annyira zavaros volt a helyzet ugye, Most nem tudtuk, hogy az az úgynevezett munkás-paraszt kormány, ez megpróbálja folytatni azt, amit Nagy Imréék elkezdtek. Tehát többpártrendszer, parlamentáris demokrácia, vagy teljesen alávetik magukat a szovjeteknek. Ezt nem lehetett az első időben tudni.
K. Cs.: Tehát reménykedett még abban, hogy esetleg...?
T. L.: Reménykedtem, hogy valami jóra fordul, reménykedtem. Habár nézze! Tudatában voltunk annak, hogy a szovjetektől semmi jót nem lehet elvárni, de valahogy mégis valami, valamifajta remény csak volt bennünk, hogy nem lesz, nem jönnek vissza Rákosiék, na. Elvégre hát akkor elhangzott a Hruscsov beszéde a XX. kongresszuson, akkor már annyira nem lehetett visszafordulni.
K. Cs.: Említette, hogy 11-én jött haza.
T. L.: Igen.
K. Cs.: És itthon, itthon kivel osztotta meg az élményeit?
T. L.: Hát a szüleimmel.
K. Cs.: Elsősorban velük?
T. L.: Elsősorban velük. Beszéltem erről az eseményekről valamennyit az Ifjúság szerkesztőségében, de ott nem találtam megértésre, azok ellenforradalomról beszéltek. Arról beszéltek, hogy ölték a, mert hát az Ifjúság szerkesztőségének a tagjai kommunisták voltak, hogy ott ölték a kommunistákat. Nem lehetett őket meggyőzni, hogy az nem egészen úgy volt. Hogy ott csak elszórt esetek voltak, .s nem azért, mert valaki párttag volt, nem azért lett baja, hanem mert ávós volt, vagy ilyesféle volt, ugye. Meg kell azt mondanom, hogy amikor hazajöttem, ugye, másnap rögtön mentem az iskolába jelentkezni.
K. Cs.: Tehát elég hirtelen volt a váltás?
T. L.: Igen, rögtön mentem. Nem, csak átaludtam az éjszakát és reggel mentem. Azt se tudtam, hogy délelőttös vagyok vagy délutános, hát bementem rögtön reggel az iskolába. Hát persze a gyerekek nagyon örültek, aztán nekem mesélték később a kollégák, hogy a gyerekek azt mondták: »A Tomán tanár úr, az biztos a barikádokon harcol.« Na és elfogott az igazgató már az első napokban, mikor hazajöttem. Azt mondja: »Te Laci! Ne beszélj senkinek arról, hogy mit láttál fönt.« Hát nem is beszéltem.
K. Cs.: A tanári karban sem nagyon?
T. L.: Legfeljebb a legbizalmasabb embereknek, de arról se sokat. Nézze! Tisztában voltam avval, hogy Jugoszlávia Kádárt támogatja. Akkor most én mit beszéljek itten Nagy Imréről és a demokráciáról, mikor itt inkább Kádárt támogatják, ugye.
K. Cs.: És édesapja meg édesanyja?
T. L.: Őnekik persze mindent elmondtam.
K. Cs.: És ők mit gondoltak arról, hogy mi történt ott? Hogy álltak hozzá?
T. L.: Hát, tisztában voltak a helyzettel, tisztában voltak a helyzettel. Ők is, amíg én oda voltam, ők állandóan, ugye, látták, hogy én nem tudok hazajönni. Kitört a forradalom, vásárolták az újságokat, mindent olvastak. És a Dobrica Ćosić a Borba című lapban folytatásokban kezdte közölni a naplójegyzeteit már a forradalom alatt. Tehát amíg én fönn voltam, illetve amikor ő hazajött.
K. Cs.: És említette Önt?
T. L.: Említett, persze, benne vagyok a könyvben, de tévesen Tomán Pál néven, azért, mert mikor elkérte a címemet, akkor én mondtam, hogy Tomán Pálnál lakom, és megadtam a telefonszámot, és ő azt hitte, hogy engem hívnak Tomán Pálnak, úgyhogy a könyvben én Tomán Pál néven szerepelek. Na de azt akarom mondani, hogy mikor a szüleim látták, olvasták a Dobrica Ćosićnak a cikkét, és látják, hogy ő a Tomán Pált emlegeti, rögtön rám gondoltak, és nem a nagybátyámra. És anyám leült, és írt a Dobrica Ćosićnak a Borba címére egy levelet, hogy: Ćosić úr! Ön találkozott a fiammal, tud-e valamit róla? Erre a Dobica Ćosić rögtön postafordultával válaszolt az édesanyámnak: Tisztelt asszonyom! Találkoztam a fiával, ameddig én tudom – mert egyszer beszéltem is vele telefonon, az alatt az idő alatt, amíg még fönn volt, mert ő is a Margitszigeten volt, nem nagyon tudott kimozdulni, csak később, mikor jött egy jugoszláv vöröskeresztes repülőgép, amely segélyszállítmányt hozott, akkor a nagykövetség őt kivitte a repülőtérre, és úgy tudott hazajönni.
K. Cs.: És mi volt ebben a levélben?
T. L.: Az volt, hogy hát biztatta édesanyámat, hogy biztos nekem semmi bajom nem történik, és biztos nem keveredtem semmibe bele, és ilyen dolgokat.
K. Cs.: És Önről milyen véleménnyel volt? Elhangzott ilyesmi a levélben?
T. L.: Hát véleményt nem írt ő a levében, nem írt.
K. Cs.: Tehát visszatért az élete a normál kerékvágásba?
T. L.: Igen, normál kerékvágásba. Azt én azt hiszem, mondtam, hogy mikor visszajöttem, akkor írtam a Hídnak, amelyet akkor Herceg János szerkesztett, egy ilyen olvasónaplófélét. Részben az olvasmányaimról, nagyrészt az olvasmányaimról, az őszi olvasmányaimról, de ebbe beleszőttem azt, hogy Pesten voltam a forradalomban, persze mindent virágnyelven, mindent allegorikusan, mindent átvitt értelemben, de aki akarta, az megértette, az tudta, hogy én fönn voltam, és hogy mit éltem át. Írtam, hogy láttam égni a könyveket, láttam égni a házakat, hallottam a lövöldözést, meg ilyen dolgokat. Itt most egy dogot visszatérve meg kell mondanom, ugye, azt én már mondtam, hogy a cikkeim miatt nem volt szabad aláírnom a nevemet, hanem álnéven, vagy név nélkül jelentek meg az írásaim. Olyannyira, hogy még amikor Majtényi Mihály szerkesztette a Hidat, '55-ig, azt hiszem, ő se merte az írásaimat a nevem alatt közölni, hanem a könyvismertetéseimet, kritikáimat, tanulmányaimat Lektor néven írtam alá. A versfordításaimat, mert elég sok verset fordítottam a szerb és a horvát költészetből, azok névtelenül jelentek meg. Úgyhogy ha valaki megcsinálja majd a Hídnak a repertóriumát abból az évből, nem fogja tudni, hogy ki fordította azokat a verseket magyarra.
K. Cs.: Meddig nem jelenhetett meg névvel?
T. L.: Mindjárt rátérek. Amikor Herceg János '55 végén, vagy '56 elején, már nem tudom pontosan, átvette a Híd szerkesztését, rögtön írt nekem egy lapot, hogy szívesen látja az én írásaimat, küldjem az írásaimat, ő mindig közölni fogja. Hát én éltem is az alkalommal, és írtam, küldtem neki egy írást, nem emlékszem, hogy mi volt az én első írásom, és azt is én Lektor névvel írtam alá. Erre Herceg ír nekem egy levelet: Micsoda Lektor. Tessék rendesen kiírni a nevedet! Nincs többet bujkálás. Tessék kiírni rendesen a nevedet! Attól kezdve én a nevemmel írhattam alá az írásaimat. Na most az iskolai munkám,az nem volt érdekes, hát tanítottam magyart abban az iskolában, Petőfi Sándor Általános Iskolában.
K. Cs.: Szerette egyébként?
T. L.: Szerettem a munkámat, persze, szerettem, igyekeztem minél jobban elvégezni a munkámat. És 1960 végén, vagy '61 legelején Steinitz Tibor, a Forum Könyvkiadó akkori főszerkesztője üzent nekem, hogy szívesen látna engem a Forum Könyvkiadó szerkesztőségében mint szerkesztőt. Akkor én elmentem tárgyalni vele, megegyeztünk, úgyhogy akkor én fölmondtam az iskolában, de hát még azt a tanévet végig kellett tanítanom, és szeptember elsején, ' 61. szeptember elsején léptem be a Forum Könyvkiadóba, mindjárt mint szerkesztő. És ezt a munkát végeztem harminc évig, több mint háromszázötven könyvet szerkesztettem. Elsősorban vajdasági magyar írók könyveit, azután a jugoszláv népek irodalmából fordított műveket és világirodalmat, amit mi azért adtunk ki, hogy exportáljuk Magyarországra, mert az Európa és a Magvető, meg a Gondolat átvett tőlünk nagy példányszámban világirodalmi műveket. Három könyvre vagyok büszke, egy könyve sem szégyellek, amit szerkesztettem, habár voltak közöttük gyöngébb könyvek is, de három könyvre vagyok büszke. Az egyik Orwellnek az 1984-ének az egyetlen első magyar kiadását én szerkesztettem, Szijjártó, már nem is tudom, mi volt a keresztneve, fordította, és az Osztovics Levente, aki később az Európa Könyvkiadó igazgatója lett, hozta le, mert Magyarországon nem lehetett kiadni, és úgy gondolták, hogy hátha mi ki fogjuk adni, és valóban ki is adtuk, megjelent. Utána aztán Magyarországon újra kiadták ugyanazt a fordítást, bizonyos változtatásokkal, azt észrevettem. Aztán nagyon büszke vagyok arra, hogy 1963-ban én jelentettem meg először a háború után Szenteleky Kornél válogatott írásait. Szenteleky Kornél volt a vajdasági magyar irodalom megalapítója az első világháború után, a Vajdaság Írás, majd A Mi Irodalmunk, később a Kalangya című folyóiratok főszerkesztője, könyvkiadást is szervezett, de a kommunisták őt elmarasztalták. Elsősorban azért, mert ő kisebbségi vonalon állt, védte a kisebbségi jogokat, harcolt a kisebbségi jogokért. Másodsorban ő szabadkőműves volt, és az közismert, ugye, hogy a kommunisták, azok nincsenek jóban a szabadkőművesekkel. Én azonban úgy láttam, hogy 1963-ban végre eljött az ideje, és én vagyok ott a kiadóban, én ezt megtehetem, eljött az idő, hogy kiadjuk Szenteleky Kornél válogatott írásait. A kiadói tervben úgy szerepelt, hogy: Szenteleky Kornél Válogatott művei. Egyszer Sinkó Ervin eljött a kiadóba és ott beszélgetett, és megmutatták neki az az évi kiadói tervünket. Nézi, azt mondja: »Mi az, hogy Szenteleky Kornél Válogatott művei? Szenteleky Kornélnak nem voltak művei.« Mert ő lenézte Szenteleky Kornélt, a nagy Sinkó Ervin.
K. Cs.: Miért, ki volt ő?
T. L.: Sinkó Ervin? Hát az egy külön tanulmányt igényel, hogy ki volt Sinkó Ervin. Sinkó Ervin, Spitzer Ferenc volt az eredeti neve, szélsőbaloldali volt, részt vett a kommünben, aztán emigrált Bécsbe, aztán Franciaországba, Szovjetunióba, onnan menekülnie kellett, aztán Jugoszláviába jött. És a háború után ő nagy szerepet játszott, végig. Még az újvidéki Magyar Tanszéknek ő volt az első tanszékvezetője, habár még középiskolája sem volt, hanem egy privát kereskedelmi középiskolát végzett, egyetemi végzettsége se volt és mégis őt hívták meg. Őt a Krleža behozta a zágrábi Tudományos Művészeti Akadémiába mint nagy írót, megjelent néhány regénye, tanulmányai. Az még külön, külön téma Sinkó Ervin. Én írtam egyszer Sinkó Ervinról, és lelepleztem, hogy milyen köpönyegforgató volt.
K. Cs.: És mi történt itt a kiadóban, mikor Sinkó belátogatott?
T. L.: Csak az, hogy nem Válogatott művei, hanem Válogatott írásai címmel jelent meg két kötetben, Herceg János válogatta, ő írta az előszót hozzá, és nagy sikere volt a könyvnek, úgyhogy örülök, hogy ezt én megcsináltam. A harmadik könyv, amire büszke vagyok, az Matuska Mártonnak az ismert műve, A megtorlás napjai. Ezek az írások először a Magyar Szóban jelentek meg mint külön riportok, és ugye én mondtam Matuskának: »Te, ide figyelj! Ebből próbáljunk könyvet csinálni.« Akkor már olyan volt a helyzet, a '80-as évek vége, '90, most pontosan a megjelenés évére nem emlékszem, de ez a rendszerváltás idején volt.
