Kanyó Ervin Üzenet a hátsó udvarból című, legújabb grafikai ciklusával komoly és nehezen megfogható témát ragadott meg. Az emberi lény lélektulajdonságának, annak tudatos és tudattalan állapotának többszintű és réteges bemutatását, a számunkra ismerős alföldi városkép ábrázolásával oldotta meg. Ebben segítségére volt a Homlokzat, a Sequentia és a Felülnézet – egyébként összefüggő – fogalmi jelenséghármassága, melyeken keresztül rejtett üzenetének megfejtését mi is megkísérelhetjük:
Első számú rejtély: a Homlokzat
Az épületek homlokzatain közömbös szépség konstituálódik, melynek alapja a csend. Olyan ez a csend, amely elvarázsol, de nem tárulkozik fel – mondja Emanuel Levinas. E bezárult kábulat viszonyrendszerének feszegetését képezi Kanyó városi elevációkat felsorakoztató rajzsorozata. Végigtekintve ábrázolt házain, a házak sokaságából összeálló városképein, éreznünk és látnunk szükséges, hogy azok rólunk, emberi énünkről, tulajdonságainkról, lelki felépítettségünkről szólnak mindannak ellenére, hogy városképek alakjában vannak sűrítve és elmesélve. És ha képesek vagyunk puszta érzékeinktől megszabadulván az építészeti formák világától elvonatkoztatni, akkor a képek mögött feltűnhet előttünk a lét nyitottságának látványában egy arc: emberi arcunk.
Mert Kanyó ember megközelítése nem az emberek ábrázolásán keresztül történik. A mögöttes gondolatot az ember alkotta házak, utcák, udvarok, utcasarkok felsorakoztatásával, azok – úgymond – hátsó nézetével mutatja be. Még pontosabban mondva: a Házzal párhuzamba hozott Ember „napos és árnyékos” oldalát a hátsó udvarok és utcaképek, a régi és az új, az érték és az értéktelen, az idill és az ad hoc, a klasszikus és a modern ütköztetésével próbálja meg szemléltetni. Az architektúra és az ember Janus-arcúságát a takartnak nézőpontjából; az árnyékban maradó, a gyakorta ismeretlen és titkolt hátsóudvarból közvetíti. Lényünk kettőségét, egóját és alter-egóját teszi ezzel vizuális kutatásának tárgyává.
Az utcák homlokzatainak hideg és szemnek játékos, de mégis zárt csendjének közömbösségével szemben a hátsó udvarok unalmat sejtető élettere egyáltalán nem közömbös és nem tétlen, hiszen megegyezik a homlokzat kirakatának megfeleltethető színpad contra kulissza mögötti térség viszonyával. Mert egy jó „előadás” háttere minőségétől, a háttérben biztosított feltételektől mindenképpen függ. A hátsó udvarok világa hasonlatos az ember privát, intim, úgymond pongyolás létével, szemben a nyilvános és ünneplő közszereplésével. Ez az utcai homlokzat és a hátsó udvar közötti különbség. A sminknélküliség és az élet „valóságának” mindennapisága. Mely nélkül nincs reprezentáció és nagyvilági tündöklés se...
Második számú rejtély: az Átmenet prizmája és sequentiája
A hátsó udvar ugyanakkor a rejtőzködés, a világ szeme elől eltakarni való dolgok területe is. Kanyó rajzain gyakorta úgy jelenik meg, mint a szemlélődés origó-pontja. Innen nézve mutatja be világot, az ünnepelt és fennkölt homlokzatokat úgy, hogy a kettő kontrasztja feszültséget képezzen. Hiszen az ellenpontozás által a világ két oldalát elválasztó vonalon állva, az ismert városi toposzok a semmitmondó kulisszatitkok világával szemben a városi lét rétegződésére, a valamire emlékeztető, talán múló érzés jelenvalóságára utalnak. A csupasz, néha málladozó tűzfal hallgatása mögött feltűnő égbemeredő templomtorony fennkölt némaságával találkozva, a mindennapi történések szcenográfiájában kirajzolódhat előttünk az ünnepnapok emléke, a Város Nappali képe, ahogy azt Walter Benjamin mondaná.
Mert a hátsó udvarok mintegy átjárót képeznek a város múltjába. Az elhallgatott és titkos múltba. A Város Éjszakai életébe. Grafikusunk mindenesetre erre pozicionál. Nehéz pontosan kitapintani nála a fókuszpontot, de talán nem is lényeges. Lényeges a láttatás felvett pozíciója: az Átmenet helye, és az onnan látszó egymás melletti-, ellentétes-, de egymást is kiegészítő világok. A kettősségábrázolás grafikai módszerére is érvényes: képeinek hangulatában, a mögöttes gondolat kifejeződésében, az emlék színessége a jelen szürkeségével, illetve az elhalványuló emlékkép avatag „drapp békéje” és a jelenkori világ vad színei között oszcillál. Nem egy adott várost ábrázol, holott számunkra annak tűnik, hiszen beékelt orientírjai nagyon könnyen beazonosíthatóak. De számára nem ez a fontos. Fontos, hogy a városi lét, a Város képének szignóit és részleteit egybegyűjtve, megigézve a városlakó embert, könnyű azonosulást biztosít számunkra a megrajzolt várossal.
A város házainak labirintusa fényes nappal; mondhatni így is, az emberi tudathoz hasonlít. Ám, mint ahogy már emlegettem, léteznek benne olyan passzázsok, melyek a város elmúlt életébe vezetnek. Kanyó ezeket az átjárókat a tudattalant képviselő hátsó udvarokból fókuszált tekintettel keresi. A létezés üres helyéből próbálja szemlélni a házakból összeálló szamszarát. A tudat és tudattalan között húzódó én-zónából. Ezt városképekre átvetítve, a képzelet alkotta és a valós városképek közti átmenet mezsgyéjével éri el alkotónk. A szemmel való keresés vizuális nyomainak átmenetiségét sugallja az például, ahogy a hátsó udvarok egyszerű tűzfalai között pásztázó tekintet megpillanthatja a szemközti utcabeli ház gazdag dekorációjával bíró – a szemnek kalandot ígérő – részleteit. Kontrasztolás és összeköttetés ez egyszerre. Az átmenet víziója. A homlokzatok ábrázolásánál például Kanyó ezt a kollázsolással oldotta meg. A különböző síkok/anyagok ütköztetésével szerez mélységet a képnek, megidézve az idő és az emlék rétegződését. Az eltűnés és előtűnés örökös folyamatát. Minél rétegesebb tkp. összetettebb ez a tranzíció, annál irracionálisabb világba vezet. Annál szűrreálisabb és emlékképektől viselősebbek lesznek munkái, minél inkább válik keze nyomán érzékeny „cseppfolyóssá” a megragadott tér s „görbülete”.
Harmadik számú rejtély: a Felülnézet diszpozíciója
Kanyó mondanivalójának egyik legfőbb grafikai fegyvere a felülnézet. A mindent átlátó madártávlat – vagy angyalszemszög. A korrelációk – néha idegen, oda nem illő épület-idomokkal kibillentett – szerves alföldi város panorámája. Az emberi psziché; a mentalitás, a gondolkodásforma, a múlt-jelen-jövő városméretű látképe. Mondhatni szociológiai lélektájképe. B. Szabó György szerint a felülnézetben megrajzolt városképeken ugyan elmosódnak a körvonalak… de sokkal inkább láthatóbb lesz maga a VÁROS.
Jó ornitológus módjára, rajzolónk akár a lélek lebeg lényünk városlabirintusa fölött, a számára kedves madárperspektívából láttatva a történések szedimentációját. Képeinek sokaságán szerepel például a tető szuper-plánban, mint olyan, kiemelt és hangsúlyozottként, melynek cserepein megtépázott szellemi és lélekállapotunk tükröződik vissza. Mintha az éggel való kapcsolat sivárságán keresztül, annak fontosságát mutatná be a városi tetők által, az elveszett összeköttetés értelmét keresve.
Sententia és összegzés:
Ami a jelenkorból valami másra emlékeztet, avagy mélyebb érzést vált ki bennünk arra nyugodtan rámondhatjuk, hogy átjárót képez a különböző világok között. Kanyó világok közötti átjárója a hátsóudvarból felvett városkép tekintete. Résképzése ily módon jelentéstartamában a túloldalit, a túloldalinak lehetőségét tágítja, hiszen hirtelen felismerésekhez vezethet, valami immanens jelenlétére utalhat, amikor a külső és belső nyitottságában az általános városból; mondhatni, városfogalomból előbukkan egy-egy adott és tudott/ismert épületet megtestesítő épület-fragmentum, inspirálva ezzel halványuló memóriánkat.
Képei a kívül-belül érzésének térbeliségét és időbeliségét vetítik elénk. Rajzai ennek inflexiós pontján születnek. A hátsó udvarok réseiben. Ahol az „alaktalan” öntudatlanság málladozó tűzfalainak üressége között mintegy az önmagára reflektáló én öntudata, egy-egy dekorált, formát nyert épület-homlokzat képében tűnik/jelenik meg. A kettő együttesének rajz és grafika-technikai kidolgozása és megoldása adja azt a rétegelt látvány-érzést; érzés-látványt, amit az emlékezés, jelen-múlt, álomkép, együttes jelenlétével jellemezhetünk, hisz e fogalmak határvonalán billeg…
Ha például, Kanyó csak képzeletbeli hátsó udvarokat rajzolt volna, és történetesen nem állította volna szembe a válós; felismerhető városi toposzokkal, munkája kevésbé lenne érdekfeszítő. Hisz éppen az emlékezéssel, az érzésvilág beindításával terjesztette ki tapasztalati lehetőségeinket. Ugyanakkor képzelgő várakozásba révedve Kanyó képzőművészeti pozicionáltsága az azonnali kitárulkozás látványának és a benne rejtőzés paradoxiájának olvasata. Így van ez a hátsó udvarok contra utcarészletek, a tűzfalak contra homlokzatok, a valótlan contra valós/létező házak ellenpontozásával is vagy a városi házak egyforma tömegéből kiemelkedő, ismert architektúrálisan domináns épületek.
Kanyó Ervin az épített világ oly szegleteire mutat rá, melyek mindig is mellettünk vannak, csak megszokásból tudomást sem veszünk róluk. Ennek láttatásával, ennek üzenetével küzd a megszokás erejének és „köntörfalának” ledöntése ellen, amikor képeivel megkísérel bennünket rávenni arra, hogy a szándéktalan tovamúlásban egy-egy pillanatra megálljunk, s az időben; közben, a térállandóban rejtező szellemet és történetét átmenetileg megláthassuk…
(Elhangzott 2010. április 17-én, Magyarkanizsán, a Dobó Tihamér Képtárban a kiállításmegnyitó alkalmával)
