Ismerős szülő panaszolja, hogy gyereke, aki rendkívül eredményes az általa választott tanórán kívül tevékenységek néhányában, sorozatos ellenállásba ütközik az iskolában, mert időnként ezek a tevékenységek, versenyek a „az iskolalátogatás rovására mennek”. Pedig, mondja a tanácstalan anyuka, nem rossz tanuló a fia, még ha nem is eminens. Azon már nem csodálkozik, hogy gyereke egy-egy sikerét nem jutalmazzák, de azt övön aluli ütésnek érzi, hogy olyan légkört teremtettek a tanárok az iskolában, hogy versenyek előtt a fia napokig azon morfondírozik, hogyan közölje osztályfőnökével a várható hiányzást. Megjegyzem, nem mindennapos és nem huzamos ideig tartó „iskolakerülésről” van szó.
Én is tapasztalom, hogy az iskola, ha el is tűri, a legritkább esetben támogatja azokat a sikereket, amelyeket a tanulók iskolán kívül érnek el. Nem volt ez másképp régen sem, „az én időmben”. (Ez persze még nem elég ok arra, hogy ma is így legyen.) Emlékszem, népdalkórustag voltam, jártunk fellépni, fellépés előtt sokat próbáltunk, és nem voltak elragadtatva az örömtől a gimnáziumban. Legalább nem gátoltak, és én abban az időben ezt a harcot természetesnek tartottam, ez a diákok sorsa címszó alatt.
Az oktatási törvények sem kedveznek az iskolán kívüli tevékenységnek, szülői igazolást ritkán fogadnak el, hiányzás esetén a lemaradás hatalmas méreteket ölthet, amit nem könnyű behozni. Ugyan nem lenne szabad ilyen általánosítással élni, de logikusan végiggondolva a sok tanórán kívüli felkészülés elvonja az energiát a tanulmányoktól, a hiányzás miatt torlódik az elmulasztott tananyag, és érthető, ha a gyerek ezáltal gyengébben teljesít iskolai tanulásból. Világos. A tapasztalat azonban mást mutat. A sikeres és boldog gyerek gyorsabban behozza az iskolai lemaradást, még akkor is, ha előtte háromszor pofátlanul elodázza a pótdolgozat megírását. Igyekszik „túl lenni rajta” rövid idő alatt, ezért koncentrál és tanul. Valószínűleg nem lesz színötös a bizonyítványa, de gyanítom, hogy bukdácsolni sem fog. (Persze, mint mindig és mindenhol, akadnak kivételek, de ezekben az esetekben úgy gondolom, más területen kell keresni a teljes iskolai eredménytelenség okát.)
Ráhúzhatnánk a felelősséget azokra a „tanulókra”, akik csak elnevezésben tanulók, pontosabb lenne őket „kerülőknek” hívni. Ők azok a gyerekek, akik kényszerhelyzetükből (kötelező iskolalátogatás) úgy próbálnak szabadulni, hogy mindenféle hamis okokat és igazolásokat keresnek, találnak és mutatnak be az iskolában, csak hogy megússzák az iskolában töltött időt. (Most nem témánk arról írni, hogy az iskolakerülő gyerekeknek mi okuk van az iskolát kerülni, de van okuk, és ez nem abban keresendő, hogy az iskola unalmas vagy abban, hogy „lógós” a gyerek.) A tanárok látják, hogy egyesek „lógnak”. Honnan lehet előre tudni, kiből lesz a valóban okkal hiányzó, kiből a züllésnek induló?
Kolléga panaszolja, hogy őt rettenetesen megbántotta az egyik diákja. Osztályfőnök, a tanuló pedig sorozatos kérlelés és „lelkére beszélés” ellenére ismét nem jött pénteken iskolába. Nagyon rosszulesik, magyarázza a tanárnő, mert úgy érzem, a lelkemet is kiteszem ezért a gyerekért, de ő semmibe vesz. „Legközelebb nem fogom elfogadni az igazolását – teszi hozzá tűnődve. –Talán ebből megtanulja, hogy az iskola az első.”
Tanácsom a kollégának, hogy a tizenévesek (középiskolásról van szó természetesen) viselkedését nem célszerű személyes érzelmeinken keresztül szemlélni, mert az érzelmek béklyóba kötnek bennünket a problémahelyzetekben, és meggátolnak abban, hogy ésszerűen hozzuk meg a megfelelő pedagógiai döntést. Én a következőképpen járnék el: itt is (és minden problémahelyzetben, különösen az iskolában) javasolt úgy értelmezni a szituációt, mintha mi nem is lennénk a szereplői. Vagyis a „hiányzott a gyerek” problémát érzelmektől mentesen megpróbáljuk elemeire bontani. Okoz-e ennek a gyereknek különösebb gondot az, hogy hiányzott? (Igen, lemarad a tanulásban, de úgy tűnik, egész jól be tudja hozni. Ezen a téren tehát nincs probléma.) A szülei tudnak-e róla, hogy iskolán kívüli tevékenységet folytat? (Igen, az anyukája mindig eldicsekszik, hogy első, második, harmadik díjat kapott.) Zavarja-e a hiányzás a kortársközösségbe való beilleszkedését? (Nincs a suliban sok jó barátja, de a különprogramján a szoros barátságok is rátaláltak.) És nem utolsósorban, törvényi szempontból elnézhető-e neki a hiányzás? (Nem lépi túl a törvény adta lehetőségeket, vagyis nem hiányzik többet, mint a megengedett.) Ha úgy látjuk, minden rendben, akkor szerintem nem érdemes ezen tovább rágódni. Sőt jutalomból talán adhatunk neki egy-két potyaötöst az eredményeire, ezzel is motiváljuk, hogy több időt töltsön az iskolában, velünk.
(A rovat a Bolyai Farkas Alapítvány támogatásával jelenik meg.)
