Pálfalusi Attila alkotása
Danyi Zoltán elbeszéléskötete remekül mutatja be, hogyan lehet különböző novellák összekötésével regényt írni. A Párhuzamok, flamingóval a szerző saját állítása szerint egy regény fejezeteit adja az olvasónak. És valóban, ezekre a történetekre úgy is tekinthetünk, mint egy teljes, egész, összefüggő mű darabjaira. A nem látható összekötőkapcsok pedig merüljenek csak költői homályba. Vagy mégiscsak olvassuk úgy a fejezeteket, mint a novellákat, vegyük kezünkbe úgy a könyvet, mint egy novellagyűjteményt. Lenne-e különbség?
Alapvetően igen. Másképp olvasunk regényeket, és másképp összegyűjtött novellákat. A regény történetfolyam. Megismerjük lassan a szereplőket, várjuk újbóli felbukkanásukat, és a végén várjuk történetük lezárását, a megoldást. A novellák rövidek, nincs időnk mély személyiségismeretekre, nincs eltűnés és felbukkanás, ha vége, lezárjuk, megjegyezzük vagy elfelejtjük, de semmiképp sem számítunk arra, hogy ugyanazok a szereplők egy másik novellában újra felbukkannak. Persze ilyen is van, Mikszáth Kálmán is állandóan ugyanazokról az emberekről írt, csak mindig mást helyezett középpontba. Ez mégsem gyakori jelenség. Főleg akkor nem, ha a novellák középpontjában mindig ugyanazok az emberek állnak, történetük ott folytatódik, ahol előtte abbamaradt, vagy egy előző eseményt magyaráz. Sőt, ha a szereplők nem is találkoznak a szemünk láttára, van közös múltjuk (és talán jövőjük), életútjaik át- meg átszelik egymást. Akkor ez mégis inkább egy regény?
A novellák külön-külön megjelentek már máshol is, sőt ezekért kapta a szerző 2009-ben az Irodalmi Jelen prózadíját. Ezek mégsem ugyanazok a novellák. Immár fejezetekké nőttek, van kontextusuk, vannak előzményeik és következményeik. Ez ennyire sokat jelentene? Nos, láthatjuk mennyire.
Már a második fejezetnél észre lehet venni, hogy itt nem csak egymás hegyére-hátára dobált novellákról, vagy egy nagy sebességgel kiadott könyvről van szó, amelynél a cél csak a megjelenés, az irodalmi színtéren levés volt, hanem egy nagyon is tudatosan megszerkesztett kötetről, amit valószínűleg nem csak egyszer fogunk elolvasni. Annyi apró pici árnyalás és annyi rejtett utalás van ugyanis mindenfelé, hogy szükségünk lesz repetára is. 70 oldal mindössze, úgyhogy nem nagy áldozat ez. Így pedig abban is gyönyörködhetünk, hányszor és miképpen jelenik meg a lila szín. Három-négy után már elég gyanús, hogy minden fontosabb dolog vagy pillanat lila, esetleg ibolya- vagy mályvaszínű. Nem tolakodóan persze, csak az apró részletek szintjén.
A lila szín a kielégítetlenség színe, a soha meg nem nyugvásé, a fejlődésé. Ugyanakkor a királyság színe is, a bölcsességé, a hatalomé. A lila színben benne van a vörös lobogása és erőszakossága, valamint a kék hidegsége és megnyugtató ereje. Erőteljes szín ez, mely hatalmába keríti azt, aki kapcsolatba kerül vele. Hogy is maradhatna tehát érintetlen Lucy, Emirew, Faltkiste, Delega, Tira, Mareeta, vagy akár a fényképész Dominik, de még az első személyben beszélő tolvaj is hatása alá kerül. Nem ezen a színen múlik az életük, nem is meghatározó a lila életük egyetlen pillanatában sem, mégis hat rájuk, és erről még csak nem is tudnak. Ők tehát a szereplői Danyi művének, róluk szól ez a könyv. Vagyis nem teljesen. Van ugyanis egy fejezet, az utolsó előtti, Oltárt emelni a szívnek, mely teljesen más, mint a többi. Nincsenek szereplői, nincs benne esemény. Egy templom keletkezésének leírásáról van szó. Semmi extra. De ha semmi extra, miért van mégis akkora hatással az olvasóra? Talán mert megnyugvást ad. Nem a templom (habár nyilván az is), hanem ez a környezetidegen történet. Zavaró is lehetne, hiszen mit keres egy emberek kapcsolatairól szóló regényben. Eddig mindig voltak szereplők, mindig voltak események vagy gondolatok, ez meg csak egy elhagyatott templom. Mivel nincs ott senki, sőt még csak a létezéséről sem sokan tudnak, csak feltételezhetjük, milyen lenne bemenni, mit láthatnánk ott, és mindez milyen érzelmeket váltana ki belőlünk. Főleg a mellékoltár a beeső fénnyel párhuzamos hét karddal. Soha nem tudjuk meg.
Párhuzamosan futó életek, melyek nem a végtelenben, hanem időnként a jelenben találkoznak, majd újra elválnak. Ki tudja, talán ilyen a végtelen, találkozások és elválások sorozata. A könyvből mindenesetre nem tudjuk meg, hogy mi lesz az egyes szereplőkkel, változnak-e, együtt maradnak-e, világgá mennek-e, vagy hogy hagynak-e maguk után valami maradandót. Ez nem ilyen könyv. Talán egyszer lesz egy folytatás, amelyből kiderül. Most csak emberek vannak, akik még nem tudják, mit is kezdjenek az életükkel. Ja, meg egy irodalmilag eléggé fontos flamingó is.
