Pálfalusi Attila alkotása
.
Jézus végleteket kedvelő beszédmódja kettős beszéd: amit mond, azt ő egyszerre érti szó szerint és jelképesen.[1] Ezt talán senki sem művelt nála tökéletesebben. A kettős megfogalmazás mögött zseniális összefoglaló képesség rejlik, ugyanabban a mondatban egyszerre fejti ki az isten felé törekvő ember számára a vallási útmutatást és a törvénybeteljesítés isteni elvárását. Konkrét példákon szemléltethetjük ezt a sajátosságot.
[1] Jézus példabeszédei is ugyanennek a kettős beszédnek a technikáját alkalmazzák.
Amikor azt a parancsot fogalmazza meg, hogy aki engem követni szeretne, az hagyja el a családját, akkor ez alatt szó szerint azt érti, hogy az őt követőknek szakítaniuk kell a régi életmódjukkal, ami akár családjuk otthagyását is jelentheti. Jelképesen viszont a követés parancsa beteljesítésének az isteni elvárását fogalmazza meg ezekkel a szavakkal, amit a következőképpen értelmezhetünk: a híveknek teljes belső életfordulatot, tesuvát kell végrehajtaniuk magukban, vagyis a világi tettektől, szavaktól és gondolatoktól visszavonhatatlanul át kell térniük az isten gyermekeihez méltó tettekre, szavakra és gondolatokra. Ugyanez a kétértelmű beszédmód szólal meg a világi javak elhagyásának a parancsában is. Az istent kereső ember számára ez egy ajánlatos, néhol pedig szükséges következmény, de a törvény beteljesítésének isteni elvárását jelképesen megfogalmazva ezek a szavak arra figyelmeztetnek, hogy az ember forduljon el lelkében a világi dolgoktól, azok ne jelentsenek számára többet a megélhetés puszta eszközeinél. Az ellenségszeretet nehezen értelmezhető parancsára is ennek a kettős beszédnek a fényében derül fény. Szó szerint ez a követelés azt jelenti, hogy ne gyűlöld ellenségedet, aminek gyakorlása üdvös, életfordító tapasztalat lehet az istenkereső számára, ám az isteni elvárás fényében valójában azt az igazságot fogalmazza meg, hogy istenben mindannyian egyek vagyunk, vagyis hogy az emberszeretet isteni parancsának a beteljesítése csak akkor következhet be, ha embertársamra úgy nézek, mintha ő én magam volnék. A világias gondolkodásmódot és cselekvést szüntelenül uraló önzést csak ekkor tekinthetjük legyőzöttnek. Az aranyszabály ennek a követelésnek egy más hangú, a célkitűzés gyakorlati oldalára rámutató kifejtése (Mt 7,12).
A jézusi kettős beszédben a törvény beteljesítésének az isteni elvárását a jelképes, allegorikus üzenet fogalmazza meg. E jelképes üzenet megértéséhez lelki érettségre van szükség, maradéktalan beteljesítéséhez pedig az életszentség elérésére. A szó szerinti értelemmel az úton elindulókhoz fordul a galileai vallási tanító, akikben meghökkentő állításaival tudatosítja, hogy az Isten Királyságában – ami nem e világból való (Jn 18,36) –egészen más törvények uralkodnak.Olyan királyság ez, ahol az önzés helyett az isten- és emberszeretet a fő alapelv. Olyan emberi bensőben otthont lelő nem-világi, istennek szentelt hely ez, ahol a szolgáké a tiszteletet és megbecsülés, s ahova az uraknak és a gazdagoknak még bejárásuk sincs, mert itt egyetlen Urat és Birtokost ismernek, az istent.
A szó szerinti értelem egyrészt a gondolatok istenhez fordítását célozza, másrészt a benne megfogalmazódó fölszólítás útmutatás arra nézve, hogy miként kell cselekednie az Úrhoz térő embernek. Jézus a kettős beszéd szó szerinti értelmével tehát az isten gyermekeihez méltó gondolkodásra és cselekvésre oktatja a hallgatóságát. A követők, akik előrehaladtak ezen az úton, azok előbb-utóbb képessé válnak a kettős beszédben rejlő jelképes üzenet megértésére is, melyben a törvénybeteljesítés isteni elvárása, az életszentség (az igaz-volt, a caddikság) valamely követelménye fogalmazódik meg. Jézus nem nehézfejűségük miatt feddi meg tanítványait, amiért azok nem értik a szintén kettős nyelvezettel megfogalmazott példabeszédeit, hanem azért, mert értetlenségük annak a csalhatatlan bizonyítéka, hogy még mindig világi módon gondolkoznak és cselekszenek. Ha elméjük már kinyílott volna az Isten Királyságában uralkodó gondolkodási szabályokra és akaratuk ráhangolódott volna e nem-világi helyet meghatározó cselekvésrendre, akkor példabeszédei rejtett üzenetét is megértették volna.
A végső célt azok érik el, akik nemcsak fölfogják, hogy mik a törvénybeteljesítés isteni elvárásai, hanem meg is valósítják azokat. Jézus nevében ördögöket űzni isten szemében nem az ördögűző erényeként számítódik be, hanem annak az életszentsége bizonyítékaként, akinek a nevében a műveletet végrehajtják. (Az apostolok ezt az ördögűző hatalmat Jézustól kapták, tehát mind a hatalom, mind az annak okaként betudható erény tőle származik.) Az embernek először is saját ördögeitől kell megszabadulnia a törvény beteljesítése, vagyis az életszentségre jutás által.[1] Merthogy a lelkületről árulkodó tettek azok, amik számítanak. Végeredményben tehát csak a lelkület, az életszentség, az isten akaratával való azonosulás az, ami az üdvszerzés szempontjából mérvadónak számít. A cselekedetek csupán ennek a jelei.
Itt térhetünk vissza a Jézussal szemben fölhozott vádhoz, hogy a vámosokkal étkezve maga is tisztátalanná tette magát. Aki eljutott az életszentségre, azt a cselekedetek már nem szennyezhetik be. A törvény parancsaira annak van szüksége, aki még nem érte el a vallási cél, a törvény beteljesítését. Aki már igen, vagyis akinek az akarata azonosult isten akaratával, annak hogyan róható föl vétekként az étkezés és az ivás módja? Olyan ez, mint amikor ostobaságból a bűnre csábító sátán és a neki behódoló emberek helyett az istent vádoljuk azért, hogy tisztátalan és bűnös világban kell élnünk. Akinek a bűnhöz semmi köze, az a másikban is csak a tisztaságot látja, mert a szem a lélek tükre. Jézus tehát nem két bűnöst, nem egy parázna nőt és egy vagyonéhes vámost látott maga előtt, hanem isten két gyermekét. A parázna nőt és a vámost a még mindig bűnben vergődők pillantották meg. Akiben már kialudt mindennemű törvénytelen nemi vágy, az miért ne engedhetne a maga közelébe egy parázna nőt, s akiben már nyoma sincs a bírvágynak, annak miért kellene távol tartania magát egy vámostól? Azoknak kell távol tartaniuk magukat tőlük, akik az utat még nem járták be, aki tehát a törvény beteljesítésével, az életszentségre jutással még nem jutottak el az Isten Királyságába.
A vámos és a parázna nő közelébe engedésével Jézus nemhogy megcáfolta volna, ellenkezőleg, a saját személyes példájával támasztotta alá a törvény beteljesítéséről szóló tanítását.
Összegezve az elmondottakat az üdvösségre nem a helyes gondolatok, nem a helyes szavak, de még nem is a helyes cselekedetek vezetnek el, hanem a helyes lelkület, az életszentség, amit Jézus a törvény beteljesítésének nevez a hegyi beszédben. A helyes tettek, a helyes szavak és a helyes gondolatok a helyes lelkület jelei csupán. A szavak hazudhatnak, a tettek megcsalhatnak, s az önbecsapás útján még a gondolatok is elámíthatnak, ha nincsenek összhangban az isteni akarattal egyező lelkülettel. Ez a képmutatás három formája, amelyek elkerülésére Jézus erélyesen figyelmeztetett. Önmagában tehát a tett, a szó és a gondolat nem üdvözíthetnek, ebben a nézetben a tarzuszi Pál és a zsidókeresztények maradéktalanul egyetérthettek. A megfelelő lelkület juttathat el az Isten Királyságába a hozzá illő cselekedetek, szavak és gondolatok révén.
A hit misztériuma
A tarzuszi Pál egészen más álláspontot alakított ki arról, hogy miben rejlik az üdvözüléshez vezető megfelelő lelkület. Szerinte ez a hit, a zsidókeresztények szerint viszont a törvény beteljesítése, vagyis az életszentség elérése. A hit nem valaminek az intellektuális elfogadását – elhívését – jelentette az első Jézuskövetők számára, amint azt manapság értjük a szó alatt, hanem egész lényünknek önmegfeledkező istennek való önátadását. A hit helyett a mai fogalmaink szerint inkább az istenbizalom kifejezést kellene használnunk hozzákapcsolva a szó jelentéstartományhoz azt is, hogy egyedül csak az nevezhető újszövetségi értelemben hitnek, ami feltétlen istenbizalom. E feltétlen istenbizalom kétoldalú, értelmi és akarati emberi képesség. Intellektuális oldala emlékeztet a mai elhívésként fölfogott hit-értelmezésre, mégsem ugyanarról van szó. Az istenbizalom (a hit) intellektuális oldala lényünket uraló tudásbizonyosság, nem pedig az elhívése valaminek, éppúgy, ahogy az istenbizalom (a hit) akarati oldala sem valamit tenni akarás, hanem a lényünket birtokába kerítő akaratazonosság. Ma a hit és az istenbizalom tárgyiasító gondolkodást és cselekvésmódot jelent, az újszövetségi hitfogalom viszont az istenivel való tudásegységet és akaratazonosulást föltételezett. Az utóbbi csakis feltétel nélküli odaadással, teljes önátadással érhető el. Amíg jelen van az alany, aki (valamit el)hisz, s aki (valamit) akar, addig csak feltételes, tárgyiasító, az alanyt és a hittartalmat kettészakító hitről és istenbizalomról beszélhetünk. Szigorú értelemben ez nem is nevezhető hitnek, legföljebb hitre való törekvésnek.
Szent Pál első követői és a zsidókeresztények, amikor a hitről beszélnek, akkor a szó alatt a föltétel nélküli, akaratazonosuláshoz és tudásegységhez elvezető hitet értik, melynek a mintapéldáját Ábrahám és természetesen Jézus szolgáltatják, akiknek az istenbizalma a legnagyobb megpróbáltatások ellenére is töretlen maradt. A két irányzat tanítása abban a nézetben tért el, hogy mit kell az emberi hitképesség célpontjává tenni: a zsidókeresztények szerint Isten Királyságát, míg Szent Pál szerint Jézus keresztáldozatát.
Az istenre ráhagyatkozás föltétlen bizalma – mivel annak a föltétlenségében akaratazonosulás és tudásegység rejlik – az Isten Királysága eljövetelének az elővételezése. (Belsőleg, egyénileg az Isten Királysága az egyén megszentelődését, az életszentségre jutást jelenti, ami a halál után teljesedik be azzal, hogy a közvetítővé, Krisztussá tett Jézus magához fogadja az igazakat az általa készített mennyei országba (Jn 14, 2-4), külsőleg, az egész világra nézve viszont az Isten Királysága eljövetele az utolsó idők történése, amikor a világ isten akaratából megszentelődik majd, és a gonosz végleg kiűzetik.) A hit feltétlen istenbizalma ezek alapján arra képesíti egyénileg az embert, hogy istennel egyakaratúan cselekedjen és vele összhangban gondolkodjon. Ez még nem az életszentség, de annak az elővételezése. Külsőleg, az egész világra nézve ugyanez a hit a Messiás végidőben való eljövetelének és a világ megújításának az elővételezése (siettetése), amit a keresztények a dánieli prófécia továbbgondolásával a megdicsőült Jézus, a Krisztus, felhőkön való alászállásaként vártak.[2]
A tarzuszi Pál szerint a hitnek Jézus keresztáldozatára kell irányulnia, s nem az Isten Királyságára. Arra, ami megvalósult, s nem arra, amit csak remélhetünk. A Királyság eljövetele a végidőben nem ránk tartozik, hanem az istenre, s miért kísértenénk az Urat, hogy hitünkkel sietessük a végidő eljövetelét? Ez reményünk, s ne hitünk célpontja legyen. A Királyság bennünk való jelenléte, az életszentség valóban hitünk tárgya lehet, de nem abban a formában, ahogyan a zsidókeresztenyek hisznek benne. Pálnál a hitnek nem az eljövendőre, a lehetségesre, hanem a megvalósultra, a keresztáldozatban való megtisztulásra kell irányulnia.
Szent Pál tanítása szerint Jézus keresztáldozatával elvette a világ bűneit, s aki ebben valóban hinni képes, az maga is megigazult, bűntelenné vált, életszentségre jutott mindennemű cselekedet, szó és gondolat eszközi közreműködése nélkül.
[1] Vö. Mt 7, 21-23. A magyar fordítások vitathatóan adják vissza a mondat utolsó szavait, ami így hangzik: hoi ergadzomenoi tén anomian. Az anomia törvénytelenséget, gonoszságot és igazságtalanságot is jelenthet, innen a magyar fordítás gonosztevők kifejezése. A kontextusból kiindulva helyesebbnek tűnik azonban a Mt 7,23 záró szavait így fordítani: ti, akik törvénytelenséget cselekedtek, vagyis ti, akik nem követitek a törvényt.
[2] A messiási prófécia valójában az Ember Fia felhőkön való fölemelkedéséről szól az isten trónusához (Dán 7, 13-14), ami a mennybemenetel keresztény elképzelésének felel meg. Nyilván ebből származik a felhőkön való leereszkedés gondolata, föltételezve, hogy a hatalmat az országok és a nemzetek fölött, amit ekkor az Úrtól kap, csak a világba leereszkedve érvényesítheti a kiválasztott.
(Folytatjuk)
