Április elsejétől két hónapon keresztül tart a leendő elsősök iratkozása az általános iskolákba. Az Oktatási Minisztérium adatai szerint 80.000 elsős diákra számítanak a következő tanévben. Azok a gyerekek kötelesek beiratkozni, akik 2003. március 1. és 2004. február vége között születtek. Természetesen azok is beiratkozhatnak, akik valamilyen okból az elmúlt évben halasztást kaptak, Cél, hogy minél többen kerüljenek be az oktatási rendszerbe, lehetőleg olyan társadalmi rétegekből is, amelyeknél eddig gyakori volt a gyerekek távolmaradása az iskolától.
Az új oktatási törvény szerint azok a gyerekek is beiratkoznak, akiknek fejlődési rendellenességük van. Az iskolának kötelessége felvenni minden jelentkező elsőst, és egyénre szabott programot kidolgozni számára, amennyiben erre van igény. Biztosítani kell minden gyereknek a megfelelő ellátást a legoptimálisabb fejlődéséhez.
Ezt írja a törvény. Az iskolák viszont egészen biztosan nincsenek felkészülve a sérült vagy a tanulási zavarral küzdő gyerekek fogadására. Szeptember nagyon gyorsan itt lesz. Rendeletet hozni sajnos nem elég ahhoz, hogy zavartalanul folyjék a tanítás azokon a helyeken, ahol sérült gyerek jelentkezik az első osztályba. Olyan továbbképzésekre lenne szükség, amelyek valódi, használható tudást nyújtanak a pedagógusoknak. A továbbképzéseken pedig olyan karizmatikus tekintélyekre, akik szaktudásukkal, lelkesedésükkel képesek szemléletváltásra bírni a tanítókat, tanárokat. Úgy érzem, hogy a szemléletváltás elősegítéséhez nincsenek meg a megfelelő szemináriumok. Legalábbis a magyarul tanító pedagógusok részére. Nálunk szinte elérhetetlen egy Meixner-tanfolyam vagy egy komolyabb, száz-százhúsz órás továbbképzés, ami valóban változást hozna a gondolkodásban – is.
Kinyújtom a kezemet,
ha ugyan elérem
a kilincset, s bemegyek
pirosan, fehéren,
körülöttem karikában
kürtös-fürtös kobakok,
itt tanult meg a halász is
készíteni csónakot,
itt tanulta meg az á-t
és a matematikát,
itt tanulta meg az ó-t,
hogyan kötik a csomót,
meg a d-t, meg a t-t,
emberek becsületét!
Gyurkovics Tibor: Iskola-nyitogató (részlet)
Minden tiszteletem azoknak az előadóknak, szakembereknek, akik az úgynevezett akkreditált továbbképzéseken megpróbálnak átadni valamit a tudásukból, de az utóbbi hat-hét év tapasztalatai azt mutatják, hogy sajnos nem sikerült változtatni a pedagógus beállítódásán. Tömegek vesznek részt különféle előadásokon, bemutatókon. Rendületlenül gyűjtik a „pontokat”. Még azt sem mondhatjuk, hogy nem lelkesednek, miközben hallgatják az előadót, de aztán hazamennek, be a tanterembe, és kiderül, hogy az új módszerrel több időre van szükség az órára való felkészüléshez. A differenciált munka bizony pontosan annyiszor több erőbefektetést igényel, ahányféle csoportnak szeretne megfelelő tanulnivalót nyújtani. Kiderül, hogy három-négy órás továbbképzéseken nem lehet megtanulni egy új módszer alkalmazását. Ha kérdések merülnek fel, nincs kihez fordulni segítségért. Talán még az a tisztességesebb, ha valaki belátja, és beismeri, hogy nem képes, vagy nem akar semmiféle új módszert bevezetni a tanításba. Dolgozik, ahogy tud, ahogy tanulta, olyan módszerekkel, amelyekről tapasztalata van. Nagyobb baj, ha a differenciált oktatást kizárólag differenciált számonkérésként értelmezi: a gyerek nem kap olyan tananyagot, ami számára megfelelő mennyiségben és minőségben biztosítja az információkat, de felelésnél a tanár „kevesebbet” kér vissza tőle, mint az osztálytársaktól. Azt viszont nem tisztázzák, hogy a tananyagnak melyik az a „kevesebb” része, amit tudni kellene. A nehezen tanuló gyerektől épp azt várja el, amit csak a legjobb képességű gyerekek tudhatnak: lényegkiemelést, fontossági sorrend felállítását, rendszerezést, szelekciót.
Keserű tapasztalatom, hogy azok a sérült gyerekek és szüleik, akik – nem hivatalosan persze – benn vannak a jelenlegi oktatási rendszerben, nagyon megszenvedik az iskola merev, makacs ragaszkodását a hagyományos tanítási módszerekhez, a hagyományos értékelési módokhoz.
Szeptemberben pedig akár tetszik, akár nem, kezdődik az iskola.
