A szakítás a zsidó törvénykövetéssel a Mestert még saját szemükkel látó és saját fülükkel halló első Jézuskövetők halála után, a templom 70-ben történt lerombolása után válik véglegesen eldöntött ténnyé. Az ezután írt szinoptikus evangéliumok már az új felfogásmód győzedelmeskedéséről tanúskodnak. Az eltérő teológiai látásmódok első összeütközése természetesen a két időben nagyjából egybeeső sorsdöntő esemény, a Jézust személyesen ismerő tanítványok (az apostolok) halála és a templom pusztulása előtti időre vezethető vissza. A vallási vita elindítója maga a tarzuszi Pál volt, aki fokozatosan arra meggyőződésre jutott, hogy az új szövetség megkötésével az üdvözülés útja már nem a törvényen, hanem Jézus keresztáldozatán és az abba vetett hiten keresztül vezet, s ezért semmi szükség a pogányokat körülmetélésre és a zsidó törvények betartására kötelezni.
Ez a nézet nem a történeti Jézushoz, hanem a hit Krisztusához kapcsolható: a zsidó vallásfelfogástól eltávolodott keresztények hitének a Krisztusához (Messiásához). Az Újszövetség könyvein, annak ellenére, hogy már az új vallási nézetet hirdetik, átviláglik a történeti Jézus tanítása is, aki maga mondja, hogy nem a Tóra eltörlését, hanem annak a beteljesítését (pléroó) tekinti a küldetésének (Mt 5, 17-19), s hogy a törvényből egyetlen jelentéktelennek tűnő kis betű sem veszhet el (Lk 16,17). A galileai vallási tanító cselekedeteivel és szavaival azt is teljesen egyértelművé teszi, hogy hit- és nemzettársainak, a zsidóknak istenhez fordítását tartja az életfeladatának.[1] „Nem küldettem, csak az Izrael házának elveszett juhaihoz” – jelenti ki Jézus Máté evangéliuma 15. fejezetének 24. versében. Működése kezdettől fogva a Szentföldre és a zsidókra korlátozódott, és a leghatározottabban, a korabeli zsidó nemzeti-vallási elzárkózás sértésszámba menő, kemény hangvételével utasította vissza, hogy a választott nép tagjain kívül bárki máson kinyilvánítsa istentől kapott csodatévő erejét. A szíroföníciai asszonynak, aki lánya kigyógyításáért könyörög, a pogányokat Jézus a maga szenvedélyes, végleteket kedvelő kifejezésmódjával kutyáknak nevezi, a zsidókat pedig gyermekeknek (Mk 7, 24 skk). Az első a választott nép, a pogányok csak utánuk következhetnek a sorban.
Ezek a kemény szavak mélyen ellentmondanak a hit Krisztusáról kialakított keresztény képzeteknek, amelyek egy szelíd, megbocsátó Jézust rajzolnak elénk. E kép hatása alatt a galileai vallási tanítót, amint egyes róla szóló filmek is mutatják, világos hajúnak és kék szeműnek képzeljük el. Nemcsak a gondolkodását, hanem a kinézetét is zsidótlanítjuk ezen a módon, s ez, el kell ismernünk, merő képtelenség, hiszen azt föltételezi, hogy egy zsidóként és zsidó környezetben fölnőtt ember nem zsidó módon gondolkodott, sőt, még a kinézete sem kapcsolta őt nemzetéhez. E látásmódban tudatosítatlan antijudaizmus vagy antiszemitizmus rejlik.
A szinoptikus evangéliumokon keresztül átvilágló igazi Jézus arc ezzel a képpel szemben egy energikus, prófétai erővel és haraggal megáldott személyiséget tükröz, akinek a jellemét nem a vétkeket is megbocsátó erélytelen „krisztusi emberszeretet”, épp ellenkezőleg, a bűnöktől irtózás elnézést nem ismerő, férfias vallási szigora hatja át. A kötélből ostort fonó és azzal a pénzváltókat a templomból kiűző szentember arca az igazi Jézus-arc. Nem ismer elnézést, az őket követőktől is azonnal, mindenféle átmenet nélkül a maximumot követeli meg. Azt határozza meg követése föltételéül, hogy hagyják el családjukat, vagyis, hogy soha többé ne nézzenek vissza korábbi életükre, teljességgel és visszavonhatatlanul újuljanak meg tetteikben, szavaikban és gondolkozásunkban. A világban élés helyett válasszák az istenben élést, aminek a jele az isten gyermekeihez illő cselekedetek, szavak és gondolatok. Csakis ez a gyökeres vallási életfordulat, a tesuva (görögül metanoia) jogosítja föl az embert, hogy alámerülhessen a Jordán vízében, ahogy azt Keresztelő János is föltételül állította.[2] Aki visszafordul a régi életéhez, az úgy jár, mint Lót felesége. Itt szó sincs a bűnök megbocsátásáról és elengedéséről. Ez már Szent Pálnak a Jézus-misztériumot föltáró megértése.
.
Az ok az okozat helyén
.
Szent Pál a hellének és a rómaiak világához idomítva a zsidókeresztény hitletéteményt nemcsak nyelvet váltott, nemcsak az első keresztények által használt arámit fordította át görögre, hanem a zsidó vallási gondolkodást is. Ennek az átfordításnak lett az eredménye a gondolkodásmód eltéréséhez igazodva, hogy az ok az okozat helyébe került. így léphettek a pogányok az üdvösséghozás tekintetében a választott nép, a zsidók helyébe, így válhatott a megigazulás eszközévé – a törvény beteljesítése helyett – a Jézus keresztáldozatába vetett hit, s a későbbiekben – ez már a Szent Pál-i keresztáldozatról szóló tanítás továbbgondolása a követők részéről – így avathatták a vízzel való megkeresztelkedést bűnöket elvevő szentséggé. Jézus és az első Krisztuskövetők szemléletében az üdvösséghozásban a választott nép az ok, a pogányság az okozat; a törvény beteljesítése a megigazuláshoz vezető út és az üdvösség (az istentől való visszafogadás) annak az eredménye; a vallási átfordulás (a tesuva) az ok, és a bűnöktől való megszabadulás, a megmerítkezés annak a következménye (pontosabban a jele).
Bár ezt nem támaszthatjuk alá megfelelő bibliai szöveghellyel, de isten- és emberszeretettől áthatott jelleméből kifolyólag biztosra vehetjük, hogy Jézus azt az izaiási nézetet képviselte, miszerint a választott népre kiáradó isteni kegyelem látványa győzi meg majd a pogány népeket a végidőben, hogy Izrael istenéhez térjenek (Iz 2, 1-3). Az ok tehát Izrael istenhez fordulása, aminek a következménye a pogány népek megtérése, Jeruzsálembe való zarándoklása lesz, hogy hódoljanak a zsidók istenének.[3] A jeruzsálemi zsinat leírása az Apostolok Cselekedetében azt igazolja, hogy az első keresztények is erre az álláspontra helyezkedtek azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a pogányok megtérését már nem egy hirtelen, rádöbbenésszerű megvilágosodástól várták, amint azt Izaiás leírja, hanem egy módszeres térítőmunkától, melyben az egyik főszerepet épp a tarzuszi Pálnak kellett volna játszania. Hamarosan azonban azt kellett tapasztalniuk, hogy eltávolodva tőlük Pál olyasmit kezd el hirdetni, ami nekik az álmukban sem fordult volna meg a fejükben: hogy a megigazulás eszköze nem a törvényt beteljesítő tett, szó és gondolat, hanem a jézusi áldozatba vetett hit.
Ennek fényében Pál azt is kijelentette, hogy üdvösséghozó szerepében a Jézust elutasító zsidók helyébe az őt követő pogányok léptek, az okozatból tehát ok lett. Ettől fogva már nem a választott nép istenhez fordulásától kellett várni a pogányok megtérését, épp fordítva, a végidőben ugyanis, ami a pogányok megtérése után következik be, a zsidóknak rá kell majd döbbenniük, hogy a várva-várt Messiás az a Jézus volt, akit ők megvetéssel elutasítottak (Róm 11, 25-26).
.
A törvény beteljesítése
.
A Máténál (és rövidebb formában Lukácsnál) olvasható közkedvelt evangéliumi szöveghely, amely hegyi beszédként vált ismertté,[4] világosan utal rá, hogy Jézus a Tóra (a törvény) beteljesítését tekintette életfeladatának, de arra nézve is eligazítással lát el bennünket, hogy mit érthetett a galileai vallási tanító a törvény beteljesítésén. A kifejezéssel, összhangban a próféták és a korai haszidizmus felfogásmódjával, Jézus a külsőleges parancsok belső életparanccsá való átformálásának a szükségességét hangsúlyozta mint üdvhozó, Isten Királyságába elvezető követelményt. Azt tehát, hogy az isteni parancsokat ne csak azért teljesítsük be, mert az Írás és a vallási tanítók arra figyelmeztetnek bennünket, hanem elsősorban azért, mert bensőnk erre ösztönöz bennünket. Ne a büntetéstől való félelem miatt vagy a mennyei jutalom reményében cselekedjünk, hanem azért, mert istenszeretettel betöltekezett bensőnk szavára másként el sem képzelhetnénk. Jézus ebben az elvárásban a vallási lelkület teljes átalakulását (tesuváját) követeli meg, azt, hogy a követők tökéletesen hangolódjanak rá isten akaratára, hogy teljesen adják át magukat a mennyei Atyának, éppúgy, mint a világ hatalmasságainak kiszolgáltatott, megszomorított szegények (anawim) teszik, akik igazságtételbe és megvigasztalásba vetett hitükkel másban nem bízhatnak, csak az Úrban. Jézus az istenbizalom, az istenszeretet tökéletességét követeli meg a hívektől a hegyi beszédben a maga végleteket kedvelő nyelvezetén. Amit viszont megfogalmaz, azt nem a szónoki beszéd túlzásaiként, hiperboláiként kell fölfogni, ahogyan a meggyökeresedett értelmezői hagyomány szerint a keresztények értelmezik e szavakat, hanem szó szerint.
Jézus a maximumot, az életszentség tökéletességét követeli meg a hívektől: hogy ne hordozzanak szívükben semmilyen haragot; hogy semmilyen esetben se érezzenek gyűlöletet embertársuk iránt; hogy nyoma se legyen bennük a törvénytelen nemi vágynak; hogy csak azt mondják, amit gondolnak; hogy még szépítés kedvéért se térjenek le az igazmondásról – ami viszont a társadalmi érintkezés alapszabálya; hogy cselekedeteik és gondolataik között semminemű eltérés ne legyen; hogy embertársaikat és istent szolgálva tudatában se legyenek a szolgálat tényének, vagyis hogy a még lelki jutalomnak a gondolata se merüljön föl bennük, nemhogy az anyagié; hogy teljesen mondjanak le az emberi ösztöntermészet elsődleges ismertetőjegyéről, a bírvágyról, magyarán az égvilágon semmit se tekintsenek magukénak, még a családjukat sem. Minden azé, aki létrehozta, s mivel mindent isten teremtett, ezért amit kapnak, arra úgy tekintsenek, hogy istentől kapták: egyetlen birtokuk az abba vetett föltétlen istenbizalom legyen, hogy a mennyei Atya majd gondoskodik szükségleteikről. Ha nem, akkor sem lehet okuk panaszra, hiszen a teljességgel, maradéktalanul istenre hagyatkozó ember mindenkor az Úr akaratában leli örömét, még akkor is, ha az (kín)szenvedést és nehézséget jelent számára.
Jézus istenre hagyatkozásának a hiánytalanságát épp a keresztfán függve bizonyította, ahol az istenbizalom még akkor sem hagyta el, amikor azt a szörnyű érzést kellett megélnie, hogy az Úr elfordította tőle az arcát. A mennyei Atyára hagyatkozó embernek, az igazi haszidnak ugyanis akkor sincs más választása istennél, amikor annak a bizonyosságát kell megélnie, hogy az isten elhagyta őt. Amint az Írás Jób történetében tanítja az Úron a döntését senkinek, még az Igazaknak sincs joguk számon kérni. Ebből a megközelítésből nézve Jézusnak a kereszten függve nagyobb próbatételen kellett áthaladnia, mint Jóbnak. Neki csak az istentől elhagyottság külső jeleivel kellett szembenéznie, az önmagát áldozattá tevő – vagyis a közösség bűnét magára vállaló – Jézusnak viszont ezen túl az istentől való belső, lelki megfosztottsággal is. Ez volt az a pohár, amit egy közönséges ember nem ihatott ki, csak az Úr választottja (Mk 10,38).
Jézus a hegyi beszédben a „legyetek szentek, mert én, az Úr, a ti istenetek szent vagyok” (3Móz 19,2) parancsát értelmezi a törvény beteljesítéseként. S mint mindig, bárminemű engedmény nélkül, azonnal a maximumot állítja feltételül. Ő maga a saját életszentségével és hibátlan istenre hagyatkozásával nyomatékosítja azt, amit elvár a követőktől. Semmit nem kér, amit ő maga nem él és maga nem teljesít. Ennek látszólag ellentmond az, hogy aki a teljes nincstelenséget kért számon a hívektől, az a zsidók által megvetett, hazaárulónak tekintett vámosok utálattal övezett lakomáin vett részt.
[1] Vermes Géza: Jézus hiteles evangéliuma. Osiris, Bp., 2005. 345 sk.
[2] János azon a helyen keresztelt, ahol a hagyomány szerint a zsidók Józsue vezetésével átkeltek a Jordánon és beléptek az ígéret Földjére. A jelképes üzenet egyértelmű: a vallási életfordulat, a tesuva – aminek a jele a megkeresztelkedés – az Isten Királyságába való belépés előfeltétele.
[3] Vö. Gerhard Lohfink: Milyennek akarta Jézus a közösséget? Egyházfórum Könyvei 4., Luzern, 1990. 22-25.
[4] Máté azért teszi meg a hegyet e beszéd elmondása helyszínéül, hogy a Sínai szövetségkötésre emlékeztetve új Mózesként mutassa be olvasóinak Jézust. A lukácsi változat, amelynek a helyszíne egy síkság, közvetítheti hitelesen azt a helyszínt, amit kettejük közös forrása megnevezhetett.
(Folytatjuk)
