Csáth Géza a művészet egyetemességében gondolkodott, alkotómunkája kiterjedt a szépirodalomra, a próza- és drámaírásra; a zenére, előadásra, komponálásra és kritikára; a képzőművészetre, rajzolásra, festésre és műbírálatra egyaránt. Életművéből ez utóbbi, a képzőművészeti ténykedés a legkevésbé ismert, noha Csáth kiadott naplói szöveg és rajzok által is utalnak rá, a művek hozzáférhetetlensége lehetetlenné tette az ilyen irányú vizsgálódást.
Kunkin Zsuzsanna 2005-ben a Szabadkán megjelenő Bácsország honismereti szemlében tanulmány kíséretében adott közre szemelvényeket dr. Brenner József (Csáth Géza) 4-es számú orvosi naplójának illusztrációs anyagából. (Az irodalomtörténet-írás már jóval korábban jelezte tudomását erről a naplóról.) A szabadkai Városi Könyvtár kézirattárában őrzött, az 1916 február elsejétől július nyolcadikáig vezetett napló teljes képanyagát a könyvtár „Csak nézni kell ezeket a rajzokat…” címmel jelentette meg. A képzőművészeti albumokat megillető kivitelben készített kötethez Ágoston Pribilla Valéria, Ninkov K. Olga, Beszédes Valéria és Hózsa Éva írt utószót, Gellér Katalin pedig ajánlást. Kár, hogy Kunkin Zsuzsanna korábbi tanulmánya nem kapott helyet a kötetben, viszont örvendetes, hogy az orvosi napló illusztrációi nyomán Ninkov K. Olga elmélyült tanulmányt írt Csáth és a képzőművészet kapcsolatáról. Munkájához felhasználta Csáth irodalmi műveit, magánnaplóit, ezeket összevetette az orvosi napló bejegyzéseivel, illetve rajzaival, elemezte Csáth 1907 és 1909 között használt vázlatfüzetét, illetve egy hagyatékban fennmaradt festményét. Tanulmánya így nem csupán a Csáth-rajzok motívumaira, színvilágára, technikai eljárásaira terjed ki, hanem a képzőművészeti alkotásokat az életrajz és az irodalmi életmű viszonyrendszerén belül tárgyalja. Vizsgálódását végigvezeti a Brenner és a Kosztolányi családon belül megnyilvánuló művészi hajlamtól Szabadka és Szeged kultúréletén, felidézve egykori tárlatokat és alkotókat, a Csáthra befolyással lévő eseményeket, majd a budapesti tanulóévek képzőművészeti miliőjét, a Csáth-próza motívumait, el egészen mindezek megjelenéséig a Földesen vezetett orvosi napló illusztrációs anyagában. Beszédes Valéria Csáth Gézának a Földesen töltött hónapjait foglalja össze, s utal irodalmi és családi levelezésére, míg Hózsa Éva arról számol be, hogy miként válogatott novellaidézeteket a naplólapok mellé, ám ez a műhelyvallomás három bekezdés után túlnő magán, és aprólékos, részletekre figyelő, a vonatkozó irodalmat szem előtt tartó esszé-tanulmánnyá kerekedik.
A naplóillusztrációk káprázatosak. A szöveg és a rajz egymásmellettisége a képzőművészet felé viszi el ezt a szakmai naplót. A színes rajzok rapszodikus struktúraként fűzik egybe a dokumentumot. Olykor a puszta dekorativitásra törekvés – vélhetően unaloműző és fegyelmező – aprómunkája nyer domináns hangsúlyt, az arabeszk önismétlő vonalvezetése kalligrafikus betűkkel írott magyar, latin és francia szavakkal egészül ki ezeken a rajzokon. Máshol a szecesszió stilizált növényornamentikája tűnik fel, majd az expresszionizmusból ismert vastag, fekete kontúrok dominálnak, harsány színpadi szcénák váltakoznak a majdani lírai absztrakció látnoki beharangozására utaló, vagy kubista geometriára hajazó rajzokkal, apró tájképekkel, de a vizuális leképzésekben szinte mindenütt ott vibrálnak a megzabolázhatatlan érzelmek és indulatok, tudati és tudatalatti tartalmak. A személyes élmény ugyanúgy képi formát nyer az orvosi naplóban, mint az olvasmányok, színházi bemutatók, a sport, meg egyáltalán a cselekvés igénye, a hangulatok színtartományok általi érzékeltetése, amit hol az orvosi bélyegző, hol egy kíméletlen diagnózis szögez a realitáshoz. Csáth Géza művének ismeretében párját ritkító élményt nyújt földesi naplórajzainak és rajzfüzetének citátum-válogatással kiteljesített atlasza.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ez a könyv forrásmunka: Csáth Géza képzőművészi tevékenységének majdani kutatói ettől a kötettől indulhatnak tovább. Éppen ezért szigorúbb szöveggondozást igényelt volna. Nem jó, hogy olyasmi is benne maradt a szövegben, aminek nem kellett volna, az meg egyenesen bosszantó, hitelrontó, hogy négy egymást követő sorban ugyanazon személy neve Löschinger, Löchinger és Löschiner formában jelenik meg. Ráadásul a védőborító hátoldalán olvasható ajánlás nem a kötet egészéről szól, hanem egyetlen tanulmányra reflektál.
