A bohém kívülálló

Habár a palicsi filmfesztivált a szerény költségvetés miatt idén is a korábbiakhoz képest rövidített formában és kevesebb kísérőrendezvénnyel tartották meg, a kiállítás mégsem maradt el. A fesztivál szervezőire jellemző ugyanis, hogy minden évben kiállítást szentelnek egy-egy hazai filmes alkotónak. Idén az alkalmat egy elfeledettnek mondható, mégis jelentős szerb színész születésének századik évfordulója adta. 
Slobodan Cica Perović 1926. május 6-án született Kragujevacon. A második világháború idején német hadifogsága esett, a felszabadulás után pedig könyvelőként dolgozott, és így került a Jugoszláv Drámaszínházhoz. A fáma úgy tartja, hogy amikor Jozo Laurenčićet és Mira Stupicát próbálni látta, magával ragadta a színészet, majd a barátai rábeszélésére beiratkozott a színiakadémiára, aminek befejeztével elindult a színészi karrierje.
Kezdetben főleg vígjátékokban játszott, például a Muškarci komédiában, Olivera Markovićtyal, Mija Aleksićtyel és Velimir Bata Živojinovićtyal. A későbbiekben mégis inkább a lelkileg meggyötört, kétségbeesett, belső démonokkal küzdő karakterek megformálásával vált ismertté. Az alig több mint húsz év filmes pályája során huszonhét játékfilmben, valamint több tévéfilmben és rövidfilmben szerepelt. Játszott egyebek közt a Tri, a Siroti mali hrčki, a Mećava című filmekben, és a nagy sikerű Salaš u malom ritu sorozatban is. Slobodan Cica Perović 52 éves korában tüdőrák következményében hunyt el 1978. május 2-án, néhány nappal a születésnapja előtt. Az élete és a pályája kurtára sikeredett, de ennek ellenére is mély nyomot hagyott a jugoszláv filmvilágban. A Szerbiai Posta bélyeggyűjteményében is megtalálható, amivel kiemelkedő színészek előtt tisztelegnek. A bélyegek a Forum nyomtatásában jelentek meg.  

A kiállítást Radoslav Zelenović, a palicsi filmfesztivál igazgatója nyitotta meg a szabadkai Szabadegyetem előcsarnokában: 
– Slobodan Cica Perović az egyik legkülönlegesebb színészünk volt. Egyik interjújában arról beszélt, hogy nincs érzéke az anyagias dolgokhoz, az életre úgy tekint, mint egy csordogáló folyóra. Az élet számára egy tapasztalat volt, és semmi más. Alig lépett be az ötvenes éveibe, amikor elhunyt, de ahhoz képest sok film maradt utána. Ki tudja mi lett volna, ha tovább él, hiszen nem akadt rendező a térségünkben, aki nem akarta azt, hogy a filmjében játsszon – emelte ki Radoslav Zelenović.
Slobodan Cica Perović természetéről is sok fáma kering. Egyesek szerint visszahúzódónak, mogorvának tűnt, de akik közelebb álltak hozzá, azt mondták róla, nagyon is szerette az életet, a vidámságot és a humorérzékét is gyakran kimutatta. Emellett egy igazi bohém és kívülálló volt. Rengeteget utazott, bejárta a világot, útinaplót gondolt írni és kiadni, de nem lett belőle semmi sem. Szerette a beat mozgalmat, a fő inspirációt India jelentette számára és sokat is tartózkodott Indiában. Nem érdekelték az anyagi javak, egyik pillanatban sok pénze volt, a másikban haladékért könyörgött, mert nem futotta a számlákra sem. A nevéhez híven, mindennél fontosabb volt számára a szabadság. Ezt látta meg a színészetben is, amiről azt mondta, hogy hitvallásként tekint rá. Ezzel ellentétben nem tűrte az unalmat és a formalitást. Hezitálás nélkül ugrott fejest a bizonytalanságba, amikor azt érezte, hogy az élete monotonná válik. 

Egyik legnagyobb színházi sikerének az Edward Albee ismert drámája alapján készült, Nem félünk a farkastól (Who's Afraid of Virginia Woolf?) című előadása számít, amiben George-ot alakította. A produkciót Mira Trailović rendezte, Slobodan Cica Perović partnernőjét pedig Ljiljana Krstić játszotta. Az Atelje 212 előadása volt ez, nagy sikert ért el, megközelítőleg 170-szer játszották szerte a világban. Amerikai körúton is bemutatták, a produkció pedig kivívta az amerikai kritikusok elismerését. Miután 1968-ban a Lincoln Centerben adták elő, Slobodan Cica Perovićot a legjobb külföldi színészként díjazták. A nagy elismerés híre viszont csak évekkel később ért el az országunkban, akkoriban ugyanis egyetemista tüntetések zajlottak, a színész a hallgatók mellé állt, sőt beszédet is mondott a megmozdulásokon, az akkori hatalom pedig jobbnak látta elhallgatni az amerikai díjat. 
Nagy filmes sikerének pedig a főszereplésével, Csehov drámája alapján készült A 6-os számú kórterem című filmjét tartják, amit Lucian Pintilie rendezett. Az alkotás először 1973-ban jelent meg, fekete-fehér tévéfilm formájában, majd pedig 1978-ban a színes verzióját is elkészítették. Lucian Pintilie az elsők közt kapta meg a palicsi filmfesztivál Lifka-életműdíját, amit 2002-ben vett át. 
– Ezt a történetet kevesen tudják, de amikor Pintilie-vel Palicson beszélgettünk, megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e Slobodan Cica Perovićtyra és milyen volt vele dolgoznia. Pintilie nagyon is emlékezett rá, azt mondta sose volt dolga keményfejűbb, igényesebb színésszel. A probléma a következőből fakadt: Pintilie a tökéletességre törekedett, annak árán is, hogy többször kell leforgatnia a jeleneteket. Slobodan Cica Perović pedig úgy volt vele, ha a jelenet elsőre nem jó, akkor nagy eséllyel később se lesz az, és csak az idejét vesztegeti. Emiatt sehogy sem találták meg a közös hangot a rendezővel – tudtuk meg Radoslav Zelenovićtól.  
Slobodan Cica Perovićtyról még csak annyit, hogy úgy tudni a becenevét is a szétszórtsága miatt kapta. Nehezen tudta megjegyezni a neveket, ezért amikor valakit megszólított azt mondta „cico”. A figyelmetlensége viszont bumerángként csapott vissza, és őt kezdték el „cicónak” nevezni. 
A kiállítást a Jugoszláv Kinotéka hozta létre. Ahogyan azt Radoslav Zelenović hozzátette, a filmarchívum egyik legfontosabb tevékenysége az elmúlt években a kiállítások szervezése lett, amelyek évfordulókhoz kötődnek. Ezen a nyáron egy másik nagy színészről, Pavle Paja Vuisićról is megemlékeztek, aki szintén száz éve született.