Ötven évvel ezelőtt új irodalmi melléklettel gazdagodott a vajdasági, de nyugodtan fogalmazhatunk úgy is: a jugoszláviai magyar kultúrélet: az Ifjúság című lap mellékleteként megjelent a Symposion. Hatásáról az akkori szerkesztők és munkatársak nem szívesen beszélnek, mondván, a róla való beszéd az utókor feladata. Utód és követő viszont bőven akad: a szellemiségében 1983-ban, ténylegesen 1992-ben megszűnt Új Symposion folyóirat több irodalmi folyóiratnak kölcsönzött szellemiséget és arculatot, vagy képezett meghaladni való elődöt.
A Symposion 50. évfordulója kapcsán Gerold Lászlóval, a Symposion és Új Symposion szerkesztőségének tagjával és Bozsik Péterrel, a Veszprémben alakult Ex Symposion főszerkesztőjével beszélgettünk élő szóban és telefonon, valamint Sirbik Attilával, a Szabadkán készülő Symposion főszerkesztőjével e-mailben leveleztünk.
A MOZGALOM
– Hogy a Symposion megjelenése, amely, ahogy Bori Imre írja, „alapjaiban bolygatta meg a jugoszláviai magyar irodalom színképét”, nemzedéki mozgalom volt, bár többen vitatják, szerintem evidens. Annak ellenére, hogy voltak közöttünk, akik inkább népies kötődésűek voltak, s olyanok, akik az avantgárd felé hajlottak, szemlélet tekintetében közeliek, sőt meg merem kockáztatni, a szellemi bezárkózás, a tópartiságnak, templomtorony-perspektívának nevezett, rosszul értelmezett regionalizmus ellenében egységesek voltunk. És többnyire maradtunk is, attól függetlenül, hogy írói pályánk, munkásságunk később hogyan alakult. Számomra, de tudom mások számára is, a Symposion irodalmi ízlést, szemléletet, igényt jelentett és adott. Műhely volt, s mint ilyen előszobája az irodalomtörténeti jelentőségűnek ítélt Új Symposionnak – szögezte le Gerold László.
Hogyan készült a Symposion?
– Jómagam csak februárban csatlakoztam az előbb 2, majd 3, végül 6 oldalon jelentkező Symposion melléklethez, tehát az indulásról Bányai János vagy Tolnai Ottó tudna hitelesebben mesélni. A szerkesztőbizottságot ő mellettük Fehér Kálmán, Domonkos István és Koncz István alkotta. A Symposion jóformán az utcán, a Magyar Tanszéken készült vagy éppen az akkori Futaki úti magyar gimnáziummal szemben lévő mellékutcai albérletben, ahol Tolnai lakott. Hozzá vittem fel én is az első fordításaimat, majd színházi kritikámat. Abban az időben jelentős irodalmi lapok jelentek meg szerb nyelven, az újvidéki Polja, a belgrádi Vidici és a Danas, melyek által a szerb nyelven megjelent könyvek mellett az európai irodalomról, filmművészetről és színházról hírt vehettünk. Az sem mellékes, hogy akkor még Vajdaságban is voltak irodalom iránt érdeklődő olvasók, létezett tágabb és szűkebb szakmai irodalmi közvélemény, amely az utóbbi időben, manapság meg éppen nincs. Irodalmi melléklete volt a 7 Napnak, a Dolgozóknak (s ezek hevesen is támadtak bennünket), s pár hónappal korábban született meg a Magyar Szó Kilátó című rovata, de az Újvidéki Rádióban is több irodalmi műsor volt, és létezett az Ifjúsági Tribün, ahol hetente voltak izgalmas vitaestek. S a Symposionon keresztül, de főleg az 1965-ben alapult Új Symposion folyóirat által jutott el a nyugati irodalom Magyarországra is. Esterházy Péter, Konrád György vagy a szlovákiai Tőzsér Árpád erről sokat tud mesélni.
A körülmények milyen szerencsés együttállása kellett a Symposion megszületéséhez?
– Egyfelől az 50-es évek végén érezhetően engedékenyebbé vált a hatalom. Azt próbálta bizonyítani, hogy Jugoszlávia egy szabad és „felvilágosult” ország. Így hát az állami támogatásból (mint akkor minden lap és folyóirat) gazdálkodó Symposiont és Új Symposiont is eltartotta a hatalom. A szerkesztőség lényegileg a Vajdasági Ifjúsági Szövetségen keresztül érintkezett a politikával, a VISZ-ben pedig szerencsére többnyire rugalmas emberek ültek, akikkel parázs vitákat folyattunk, de nem igen szóltak bele a szerkesztésbe.
Az Új Symposion megszűnése előtt érezhető volt a politika egyre jelentősebb nyomásgyakorlása?
– A folyóiratnak a politikához való kapcsolatában nem voltam beavatva. De ahhoz, hogy megjelenjen, biztosan kellett politikai jóváhagyás. Ahogy a két bírósági eljárást is a politika irányította. Ezekről Várady Tibor kellő részletességgel ír a Híd idei novemberi számában. A politika keze volt a Sziveri-féle szerkesztőség feloszlatásában is. Ekkor én éppen a disszertációmat írtam, nem vettem részt a történésekben, mivel nem voltam párttag, szerencsére nem is avattak be ezekbe. Annak ellenére, hogy a lap még egy évtizedig megjelent, szellemisége a betiltást követően lényegesen megváltozott, majd 1992-ben megszűnt, illetve átalakult.
GÚZSBA KÖTVE TÁNCOLNI
Milyen elképzelések mentén alakult ki anno az Ex Symposion, mennyire akarták követni az elődöt, egyáltalán, az Új Symposionra elődként tekintettek-e? – kérdeztük Bozsik Péter főszerkesztőt.
– Mi a nevünkben voltaképpen összevontuk a nyolcvanas évek közepén a Forumnál megjelent EX-évkönyvet (Losoncz Alpár és Fenyvesi Ottó szerkesztette, ha jól emlékszem) és a Symposiont, az új jelzőt pedig elhagytuk. Ez az utunkat is kijelölte. Tehát a Sziveri és a Tolnai szerkesztett Új Symposion-hagyomány követői vagyunk valamelyest. Legalábbis szellemiségében ez áll (legalábbis hozzám) legközelebb. De a körülmények okán (soha nem kaptunk annyi pénzt, hogy havilappá váljunk), ez nem igazán sikerült. Mi így kezdettől fogva tematikus számokat szerkesztünk, ami egyszerre előny és hátrány. Előny, mert ezeket legalább megjegyzik, hátrány, mert nem biztos, hogy meg tudjuk azokat a szerzőket nyerni (pénz híján), akiket mindenképp szeretnénk. No de azét így sincs okunk panaszra. Gúzsba kötve táncolni a legnagyobb kihívás.
Bozsik Péter hogyan látja az Ex Symposion jövőjét?
– Főszerkesztőként az olvasószámról nem tudok nyilatkozni, legalábbis a papíralapú változatról nem, mert fogalmam sincs. A netes verzióról viszont tudok, ott tízezres nagyságrendről beszélhetünk, ami elég szép szerintem. A támogatások meg jövőre dőlnek el, a legfontosabbé mindenképp: a Nemzeti Kulturális Alapé (NKA). Nem tudom, mi lesz a döntés. De ez eddig is így volt. Mi 1992 óta ebben a bizonytalanságban létezünk, mondhatni ez a lételemünk. A MASZRE-től [Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete – a szerző megjegyzése] viszont már nyerünk egymillió Ft-ot, lapbemutatókra.
A magyarországi megszorítások mennyire érintették a folyóiratot? Hiszen tudjuk, a pécsi Jelenkort a támogatások megvonása miatt a megszűnés fenyegeti?
– A megszorítások annyiban érintettek minket (Eddig!), hogy a fentebb említett NKA-nál erre az évre 2 millió Ft-ot nyertünk, ebből viszont csak 1,8 millió Ft-ot kaptunk meg, azzal, hogy ha majd jövő év január 31-ig elszámolunk a két millióval, akkor megkapjuk a visszatartott 200 ezer Ft-ot is.
HÁBORÚ GYERMEKEI
A vajdasági Symposion melyik ősre vezeti vissza önmagát: a Symposionra, az Ex Symposionra vagy az Új Symposionra? – tettük fel a kérdést Sirbik Attila főszerkesztőnek.
– Szoros a barátság az „ősökkel” és az EX-el is, de különféle koncepciókról, hozzáállásokról van szó. A Symposion egyes lapszámainak esetében már a formátum is megpróbálja felforgatni a hagyományos beidegződéseket, hiszen a hipertrófiás túlméretezés megszünteti az olvasás kényelmi reflexeit. A Symposionnal nem lehet egy ligetbe és/vagy az olvasólámpa mellé félrevonulni. Olyan könyvtárgy, ami teljes figyelmet és fizikai igénybevételt követel, nem lehet „mellette” vagy „mögötte” élvezni, hanem csak szemtől szembe – az olvasás csak az anyagiságba belevonódva válhat erotikussá. Ez a boldog viszont-fertőzés azon is látszik, hogy a populáris kultúra különböző regiszterei és az ún. „magasművészeti” dimenzió nem válik szét, hanem heterogén hullámokban, de mégis egyként irritálja az irodalmat. Nincsen elkülönített képgettó és/vagy képregénymelléklet, mert az oldalak mindegyike szuverén módon komponált vizuális-szöveges hibrid. Vagyis nem egy esztétikai öntőforma, valami design-gép programozza egységgé a lapot, hanem az egyedi produkciók és látásmódok egymásba gyűrődése megy végbe.
Milyen szerepet kap a folyóiratban a kép, s milyen kapcsolatban áll a szöveggel?
– A Symposion mintha kimondottan arra törekedne, hogy eltöröljön minden hiátust, minden fehér sávot, megszüntessen minden laptükröt, amely a hagyományos folyóirat-tördelésben a szöveget a képtől elválasztotta, akár azt is kockáztatva ezzel, hogy a szöveg néhol nehezen olvashatóvá válik, a képfelület mintegy „beszippantja" az írást. Minden egyes lapszámban jól látható a verbális és a vizuális elemek, az írásjelek és a képi kódok szimbiózisának megvalósítására irányuló törekvés, az interferenciákkal való bátor kísérletezés. Akár úgy, mint a Roncs-szám esetében, ahol az írott szövegek és a hozzájuk készülő, általuk inspirált képek egységes színvilágban jelennek meg: a fekete-fehér kontrasztokat és a szürke árnyalatait ugyanaz a vérvörös szín ellenpontozza az egész lapon belül, akár úgy, mint a legutóbb kiadott Tolnai-számban, ahol az egyes Tolnai-műrészletek és szerb fordításaik ugyan külön oldalon olvashatók szürke alapon fehér betűkkel, jól elkülönítve a róluk készült képektől, ám a vizualizációjuk során a képzőművészek gyakran beleírják-belerajzolják a szöveget vagy annak részleteit a képeikbe. A szerkesztőség nagy újítása abban áll, ahogy a kilencedik művészetnek is nevezett képregényt mint médiumot egyesíti, ötvözi az irodalmi folyóirat hagyományos médiumával. (A képregény fogalmát ebben az esetben tágan kell értelmeznünk: a klasszikus, panelekből építkező változat mellett a lapban megjelennek az alternatív-független képregény formailag-technikailag rendkívül változatos irányzatai és a velük rokon experimentális grafikai törekvések, multimediális illusztrációs és képmanipulációs eljárások.) A rajzolóknak alkalmazkodniuk kell a kapott szövegekhez és a lap globális lay-outjához is, a szerzőknek pedig bele kell egyezniük, hogy szövegük szokatlan tördelésben és interpretációban, egy vagy több kép, képszekvencia elemeként is szerepeljen. Mindez merőben új feladat elé állítja a befogadót: a képregény-olvasók gyakorlatához hasonlóan képesnek kell lennie arra, hogy egyszerre dekódolja a szöveget és a hozzá tartozó képet, ráadásul úgy, hogy lapszámról lapszámra, szövegről szövegre és képről képre új megközelítéssel, stílussal, képnyelvvel találkozik; valamint értelmeznie kell a mindezt magában foglaló materiális hordozó, a folyóirat oldalainak méretét, elrendezését, alakját, tipográfiáját, kötését, nyomtatását.
Milyen tervei vannak a folyóiratnak?
– Akár a nyugati elmélet, akár a jugoszláviai és vajdasági kultúrtörténet felől közelítünk a Symposionhoz, mind nyilvánvalóbbá válik, hogy miért épp a délszláv háborúkat félig-meddig még gyerekként megélő nemzedék találhatja meg a maga autentikus kifejezési formáját és inspirációját a független képregényben mint a feszültségek művészetében, egy olyan nemzedék, amely örökségül a roncsokat kapta, ideológiák és lerombolt városok füstölgő romjait, az elképzelhetetlen és kimondhatatlan borzalmakra való emlékezés, a szembenézés és kimondás súlyos terhét, a bűn és ártatlanság tébolyító paradoxonait. A Symposion felszínre törő irodalmában és vizuális felületein ott vannak a történelmi feszültségeknek és a szellemi hagyományok végzetes szakadásainak nyomai, és sajátos, elbűvölő ellenpontként egy nagy kultúra máig sugárzó fénye, tovább élő örökségének távoli, titokzatos akcentusa. A folyóirat ezen a polifonikus-komor, de mindenképpen a komorságon minduntalan felülkerekedő nyomvonalon folytatja útját.
A folyóiratot kiegészíti vagy szerves része a Symposion-line honlap?
– A jelenlegi weboldalunk pénzforrások hiányában közéleti kultúrmonitorként haldoklik. (Az interjúban elhangzó egyes szövegrészletekért köszönet Nemes Z.
Máriónak és Mikola Gyöngyinek)
