Címtelen, számozott verseket sorjáz Simon Grabovac Ključne reči (Kulcsszavak) című kötete. A számozás a szövegszerkesztő automatizált tartalomjegyzék-készítő funkcióját jeleníti meg, egyes textusok alatt pedig számjegyek sorakoznak, nem a keltezés hagyományos formájában, de kétségtelenül dátumot jelölve, egyben úgyszintén valamiféle automatizmusra utalva.
Van-e jelentősége, hogy a költő a vershez tartozó, de rajta mégis kívül álló jelzésekkel utal rá, hogy a versét számítógép szövegszerkesztőjével jegyezte le? Minden bizonnyal van. Annyi legalább, hogy utal az említett automatizmusra. A számítógépnek ugyanis teljesen mindegy, verset ír-e rajta valaki, vagy a család költségvetését vezeti. Megjegyzi a belé táplált jeleket, végrehajtja a parancsokat, de azzal nem törődik, hogy az egymás mellé utalt jelek mit jelölnek, együttesen milyen jelentést hoznak létre. A számítógép nem metaforák útján működik.
Simon Grabovac legújabb költői opusa sem. A versben beszélő például kiindul egy képből, ami olyannyira kép, hogy már festmény. Megvizsgálja a képet, de csak döglött metaforákat fedez fel rajta. A talált metafora két tagja közti értelemátvitel jelentése nyilvánvaló, tehát a trópus hatástalan, ennél fogva fölösleges. Az olyan kép, amelyen egy tisztáson magányos, letört ágú fa látható, vagy csendélet vázával, késsel, a költő számára „kevés”. Természetesen kevés, hiszen a hozzá fűzhető képzettársításokat, a magányt, a tépettséget, a kiközösítettséget stb. egyaránt kimerítette a mára már klasszikussá lett költészet és műértelmezés.
A költő többre vágyik, új jelentésre szomjazik. Ezért megpróbálja lehántani a kép metaforicitását, a rajta-benne megülepedett jelöléseket, és a megtisztított, puszta jelek egymás mellé rendelése – parataxisa – révén megképződő jelentésre figyel, a nyelvi jel betűtestének referenciális funkcióját kiiktató protoszemantikai értelmezési mezőbe viszi át az elsődleges és másodlagos jelentésétől megtisztított nyelvi testet. A talált tárgy, vagyis kép megtisztítására tett retorikai kísérlete egyszerre nyelvi és filozófiai tárgyú, hiszen az értelemképződésre utal.
„Mindez mögött / nem rejlik semmi több / csupán ami kimondatott”1 – írja egyik versében, vagyis a szó pőre hangteste, utalván arra az egyszerűségre és szimbólumoktól, metaforáktól lecsupaszított nyelv használatára, amely kilép a konvencionalitás – a konvencionális versértelmezés – köréből, és éppen ezen határátlépése révén – a kulcsszavak elveszítése, és a szavak kulcsának elveszítése által – lesz verssé. Ebben nincsen semmi újdonság, mármint a konvenciók költői-nyelvi, vagy inkább nyelvi-költői megszegésében, hiszen mindig is ez volt, a kortárs költészetben is ez a vers által támasztott kihívás, miként Grabovac is utal rá például az 1.5. jelzésű, az „új” és „régi”, illetve az 1.10. jelzésű, a „kezdet” és a „keletkezés” fogalmát egybejátszó versében.
Grabovac versében azt a kimért céltudatosságot fedezhetjük fel újdonságként, amivel nagylelkűen – és tekintettel intellektuális képzésének könyvek általi előremenetelére, szinte az önmagát, nyelvét, kultúráját föláldozó gesztussal – lemond a nyelvbe ülepedett analógiákról, szimbólumokról, metaforákról – ne feledjük, ezek a hagyományos költészet elengedhetetlen elemei! –, a nyelv által hordozott mítoszokról, szokásokról, félelmekről, impulzusokról. Szándéka radikális: a nyelvi jel kizárólag a jel destrukciója révén tisztítható meg igazán, és az ezt követő megalapító kijelentés utalhatja át az értelmezés új mezejére. Ezt a durva, erőszakos betűrombolást és szóépítést már kisajátította magának a dada, a lettrizmus, a neoavantgárd. A magyar költészetben páratlanul intellektuális formát öltött Tandori Dezső sakk-verseiben. Grabovac meg azzal teszi egyedivé törekvését, hogy nem készen veti olvasója elé szókreációját, hanem „elmeséli” annak létrehozását (1.7.), az új értelmezési horizontot nyitó parataxis folyamatát, de nem oldja fel a mellérendelés lehetséges jelentéseinek rejtélyét. Hadd bolyongjon az olvasó, akár Tandori fekete lovasa az üres sakktáblán, mert ez az olvasói bolyongás a vers csupán önmagára jellemző lényegisége.
A vers nem kijelent, de beszél, ám nem valamiről, hanem a változó létezőről, ami Simon Grabovac radikális poétikájában a változatlan valamivel szemben inkább dinamikus semmiként írható le. Korántsem nihilként, hanem a „valami” létező hiányaként. Kiürült terekként, amiket a versolvasónak kell dinamikus, előrehaladó és visszatérő, a változatosságot és az azonosságot egyaránt kibontó értelmezéssel, „valamilyen” jelentéssel kitöltenie.
A kötet második – középső – ciklusa tipográfiájában elkülönül a többitől, a versek sorszámozása pedig hiátusokról, kihagyásokról, üres helyekről, hiányzó alakzatokról tanúskodik. A harmadik ciklus beszédmódja a lírai ént szólítja meg, arcot is teremt neki, élményekkel ruházza fel a lírai alanyként szövegtestet öltő perszónát, miközben folyton a vers mivoltát, lényegiségét feszegeti, vagyis két szempontból is önteremtő. A kötet záró verse pedig visszaveti az értelmezés mezejét a könyv egészére: „Milyen remek ez a kép / semmi sincs rajta. Semmi / se látszik mégis feszültséggel teli.”2 Ez a jelölőktől megtisztított vers által kiváltott élmény képe, amit Prágai Tamás a kísérleti költészetet tárgyalva horrorisztikus tapasztalatként ír le: „Mintha a látható nyelven alkotott versben ünnepélyes módon magasba emelkedne a referencia ballasztjától megszabadított jel léggömbje – és az ünnepség résztvevői nem tudnának megszólalni többé a rémülettől.”3 A szavak kulcsának szándékos elvesztése az eredetiség tapasztalatával ruházza fel Simon Grabovac verseit.
1 Saját fordításom
2 Saját fordításom
3 Prága Tamás: Kivezetés a költészetből. Bp.,Napkút, 2010, 44.
