Valami frappáns versidézettel illene kezdenem ezt a költészet napja elé időzített jegyzetet, de valahogy nem akaródzik, nem tartom ildomosnak, hogy bárkitől, kortárstól, klasszikustól kiemeljek néhány sort, hiszen ilyen alkalom adtán mégis inkább az általános megközelítés lenne ildomosabb a kiemelő hangsúlyozásánál.
Hiszen a költészet a költők dolga. Nem egy, kettő, öt, vagy bármennyi költőé, hanem mindegyiké. Mert a költészet ugyanakkor a versolvasók dolga. Nem egy, kettő, öt, vagy bármennyi versolvasóé, hanem mindegyiké.
Ha már nem áll idézet az írásom élén, gondolom, fel kellene tennem a kérdést, van-e aktív jelene a költészetnek, és ebből a kérdésből kiindulva el is morfondírozhatnék ezen a keretes íráson belül egy ideig, ha nem tudnám, célját tévesztett a felvetés. A vers ugyanis velünk van. Velünk van, noha nem úgy, mint az Erő a Csillagok háborújában, ennek ellenére kitölti köröttünk a teret. Ami jó, hiszen légüres térben igencsak kényelmetlenül érezheti magát az ember. A verset ugyanis ember írja embernek. Üzenetként, palackba zárt vallomásként, amivel talán nem is az üzenet majdani megtalálóját szólítja meg, hanem csupán elenged magától egy poétikai állományt, önmagáról és a világról szóló jeladást, ami, mire a palackposta majdani felnyitója kezében újra üzenetként tárgyiasul, már levetkezi a szerző által belé jegyzett személyes tartalmakat, elhullajtja a rárakodott tárgyi, alanyi, realitás-hulladékot, valóság-vonatkozásait háttérbe utasítva lehetőséget ad a verstest újbóli életre kelésére és a papíron szunnyadás homályából újra kilép a fényre, megteremti önnön megmutatkozásának terét, aurát növeszt maga köré, nem csupán olvashatóvá lényegül, hanem jelentést generál, kedvessé válik, vagy utálatossá, megszépül, esetleg elcsúful, megérinti olvasójának érzelmi világát, vagy lepattan róla, visszahullik érzelmi-értelmi kötöttségekkel lekulcsolt koporsójába és zárványként várakozik következő kíváncsi felfedezőjére. A vers ugyanis az olvasóban érik műalkotássá.
Költői lenne a kérdés, hogy mostani, földrajzilag, politikailag, közigazgatásilag, gazdaságilag, nyelvi értelemben behatárolt világunkban van-e helye, van-e szerepe a költészetnek. Olyan, mintha azt kérdeznénk, a múltban volt-e, a jövőben lesz-e. A költészet alapvetően ugyanis nem kötődik egyikhez se, se földrajzhoz, se politikához, se közigazgatáshoz, se gazdasághoz, de még nyelvhez sem igazán, kivéve a saját, a költészet nyelvét. A költészet tartománya a lélek. A szellem lenne talán a kézenfekvőbb szó, de félek, valaki a szellem fogalomkörébe sorolja az intellektust, a beleérzés helyett értelmezésre gondol, és én most nem erről szeretnék beszélni. A vers ugyanis a gügyögő csecsemőtől az emlékezet-kihagyásos idős emberig bárki ajkán megszülethet. Nem szigorú, tudományos értelemben vett költemény, hanem vers, abban a tekintetben, hogy a versalkotó ritmikus hangsorok révén kíván közölni valamit érzelmeiből. Tudom, messze áll ez a megállapítás a költészet szakszerű meghatározásától és elemzési módszereinek megállapításaitól, ám engedtessék meg a költészet napja előtt, hogy a versbeszédet a művészi kommunikációt megelőző, abba az irányba tartó szó-, vagy írásbeli megnyilvánulásként is szövegembe idézzem.
Úgy hiszem, életünk egyik alapvető megnyilvánulási formája a vers, a ritmikus beszéd, a költészet. Ma természetesen nem ugyanarról a költészetről beszélünk, mint az írásbeliség előttről, vagy a klasszikus modern költőkig időközben ránk maradt hihetetlen mennyiségű versanyag kapcsán.
A Délvidéken folytonosan volt költészet (neveket nem sorolok, mert illik őket ismerni), van költészet (neveket nem mondok, mert valaki véletlenül kimarad), de van-e versolvasó? Kétségtelenül van. Legalábbis a kínálat teret nyit a versolvasás előtt. Nincsen már Versek éve a HÍD folyóiratban, pedig mennyire hangsúlyosan prezentálta a délvidéki magyarság költői által megfogalmazott helyzetértékelést, valóságtapasztalatot. Vannak viszont verspályázatok, tematikus összeállítások, versmondásra szakosodott egyesületek, versekből felépített színpadi előadások, a költészetet életben tartó, befogadóhoz eljuttató igyekezetek. A vers létünk része, alkotóként, olvasóként egyaránt. Ám hányan írnak, hányan olvasnak manapság költészeti műveket? Költői kérdés. Szerencse, hogy jövőre is, meg azután is lesz még költészet napja, amikor visszatérhetünk erre, a manapság talán luxuskérdést jelentő témára.
