Ezt a felszólítást közli lapszámról lapszámra ifjúsági hetilapunk, én pedig újra meg újra megütközöm rajta. Attól ugyanis, hogy valaki beküldi a szerkesztőségbe a megjelentetésre és/vagy véleményezésre szánt versét, novelláját, esszéjét, esetleg a házi olvasmányról készített beszámolóját, még nem lesz belőle feltétlenül író. Nem is hiszem, hogy felszólításnak szánta a szerkesztőség a címben idézett mondatot, hanem jókívánságnak: a jelentkező tollforgatóból váljék egyszer majd író. Ami viszont nem kizárt.
Némileg különösnek tartom, hogy mindeddig nem találkoztam olyan felhívással, hogy Légy te is agysebész! vagy Légy te is hegedűvirtuóz! Ilyen felszólítások leginkább a fegyveres testületek valamelyikébe invitálják a jelölteket. De komponista nem lesz senkiből pusztán attól, mert megfogadott egy arra felhívást. Minden szakmához, minden munkához tudásra, tehetségre és adottságra van szükség. Az elmúlt ötven esztendőben az ország – bármekkora is volt – összes kukoricája anélkül termett meg, hogy én egyetlen kapavágást tettem volna a sorok közt. Ha tettem volna, bizonyára csökkent volna a hozam. Mert ahhoz a munkához se tehetségem, se adottságom, se tudásom nincsen, nem is kontárkodtam bele.
S itt jutottunk el az újabb következtetéshez: az íróság immár nem művészet, hanem munka vagy szakma kérdése. Nem mostantól fogva. Maurice Blanchot a múlt század derekán egy ma is fontos esszéjében úgy fogalmazott, hogy az irodalom „az önnön lényegét képező eltűnés felé halad”. Az irodalom pozícióvesztése ettől azonban jóval korábbi eredetű. A romantika erőteljes nyitánya idején, amikor jelentős zeneművek, költészeti és képzőművészeti alkotások születtek, Hegel bejelentette, hogy „a művészet számunkra már a múlt”. Értelmezése szerint a művészet elveszítette szuverenitását, profanizálódott, képtelen az abszolútum igényével létrehozni alkotásokat. Hegel szerint, aki a Sturm und Drang mozgalom indulásának táján született, de már a romantikától övezve élt, a művészet – saját korában természetesen – már csupán a múzeumokban található, és ott fejti ki hatását. Nem véletlenül említettem a német felvilágosodás rövid életű mozgalmát, amelynek elnevezését vihar és vágyként, de vihar és előretörésként is fordította a szakirodalom, hiszen alkotói – köztük Goethe, Schiller, Bürger – a zsenikultusz bűvöletében írtak. Akkor pedig, ha a művészet és a mű felmagasztosulása helyett az alkotó személyiség, a géniusz, a jelentős hatású egyéniség kerül előtérbe, a művészet automatikusan és kötelezően leértékelődik. Megtörténhet, hogy Hegel éppen ennek a zsenikultusznak a hatása alatt fogalmazta meg a művészet eltűnéséről szóló meglátását.
Művek persze születnek továbbra is – szögezte le a német filozófus. Mármint Hegel. Hozzátehetjük, a művészet és az abszolútum egymástól történt eltávolodása tekintetében igazat kell adnunk neki: a művészeti tömegtermelés produktumai a kultúra kiegészítőjévé, az esztétikai élvezet puszta tárgyaivá minősültek át. Ettől függetlenül a művészeti alkotások létrehozása nem parancsra működik. Ahhoz, hogy bárki íróvá váljon, nem kell zseninek lennie, ám adottságra, tehetségre, tudásra egyelőre még szüksége lesz. És támogató közegre is: tehát hajrá Képes Ifjúság!
