Előkerült Abraham Lincolnnak a gettysburgi győzelem után a temetődombon mondott beszédének kéziratos változata, pontosabban az már régtől fogva megvolt, most újabb másolatok jutottak gyűjtőkhöz, így jelenleg talán hat másolatról tud a tudomány. Filológusok és grafológusok vizsgálják a négyrét hajtott papírlapokat. Abban biztosak, hogy csupán egyetlen példányon szerepel a szöveg fölé beszúrva az „Isten” szó, persze nem magyarul, hanem angolul, és a beszédben ez a mondat ezzel a beszúrással együtt hangzott el, mondjuk, ez az eredetisége mellett szól. A többi másolaton viszont mindenütt megcsúszott az íróeszköz egyetlen szó egyetlen betűjén, és az írásszakértők szerint ilyesmi nem fordulhat elő. Feltételezik, hogy Lincoln egy példányban valóban lemásolta beszédét, de csak az egyik példányon illesztette be a „God” szót, a többi előkerült másolat a másikról készült hamisítvány lehet. De ez már nem érdekel bennünket.
Az irodalmi alkotás megértésére törekedő, olvasmányaiban élményt és élvezetet kereső és találó olvasóként hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy a műalkotás egyéb módszerekkel is megközelíthető. Például nemcsak úgy lehet egy regényre vagy versre tekinteni, mint az éppen kezünkben tartott könyv oldalaira nyomtatott szövegre, hanem utána lehet nézni annak is, hogy az adott nyomaton valóban az szerepel-e, amit a szerző eredeti kéziratában lejegyzett, hogy egy író különböző művei milyen kapcsolatban állnak egymással vagy más szerzők alkotásaival, hogy milyen külső körülmények befolyásolták a szövegalkotást, hogy az alkotófolyamatnak milyen egyéb írott nyomai maradtak fenn stb. Az ilyen, keletkezéstörténetet felkutató, tárgyi és nyelvi szempontból összehasonlító, hatástörténeteket és befolyásoló tényezőket feltáró, értelmező és magyarázó, az alkotások kritikai olvasatát nyújtó kutatók, filológusok, irodalomtörténészek néha igencsak érdekes adalékokkal gyarapítják a művek történetét. Kutakodnak a szerző levelezésében, a magánkönyvtárában található kötetekbe tett bejegyzései között, kéziratainak javításaiban, a hátlapokra rótt észrevételeket elemzik, megvizsgálják dedikációit…
Hatvany Lajos száz évvel ezelőtt szellemesen a tudni-nem érdemes dolgok tudományának nevezte a filológiát. Bíró-Balogh Tamás kortárs fiatal filológus szerint: „Minden egyes kis kézjegy, filológiai apróság, legyen az például egy rögtönzés, levél vagy dedikáció, egy napilapban megjelent kroki, esetleg egy képes újság hasábjain megbúvó nyilatkozat, a szerzői munkásság részét képezi és adalék a szerző életrajzához.” A filológusi hév megzabolázását célzó figyelmeztetése pedig így hangzik: „célszerű óvatosan közelíteni hozzájuk [a filológiai apróságokhoz], nehogy tévútra vezessenek: nem szabad túlértékelni őket”.
A szövegvilág szövegek általi megközelítése számomra teljesen kézenfekvő. Létezik viszont egy olyan irodalom-megközelítés, amely magát a szerzőt kívánja megjeleníteni alaki valóságában, használati tárgyai és eszközei révén. Ilyenek a kis irodalmi múzeumok, emlékszobák, a kultuszápolás színhelyei. Szinte minden számottevőbb írónak van valamilyen emlékhelye, ami nem valószínű, hogy a szerző teljesítményével, sokkal inkább az emlékállítók anyagi lehetőségeivel arányos. Magának a magyar irodalomnak is van múzeuma. Ennek ellenére bennem viszolygást kelt, ha az író – halála után – múzeumba vonul. Mert az író bármit is ír le, magánlevelet és piaci bevásárlási listát, arra mindig számítania kell, hogy azt majd valaki valamikor az író kézjegyét viselő dokumentumként kezeli. Ha viszont a kultuszhelyre látogató az alkotó kiégett pipájával, szalonnázó bicskájával, borotválkozó tükrével, egyéb személyes tárgyaival szembesül, kilép a kultikus körből és belép az intimitás szférájába. Számomra olyanok az ilyen – hangsúlyozom: az intimitásra hajazó – kiállítások, mint az érzelemmentes panoptikumok. Mintha az írót halála után kitömték és vitrinbe zárták volna.
