Bármerre járunk, szülőhelyünkön, tartományunk városaiban, külföldön, a közterületeken, műemlék ek környékén villognak a vakuk, millió számra készülnek a digitális fölvételek, álló- és mozgóképek egyaránt. Helybeliek és turisták igyekeznek megörökíteni a látványt, a pillanatot, az eseményt. Az optika révén szereznek egy dokumentumot. Ami megörökítette, hogy a felvétel készültekor éppen ott jártak. A fényképezett, fölvételezett épület állagát, a közterület állapotát, a táj képét. Amit bárki láthat ugyanabban a pillanatban, előbb is, utóbb is, de nincsenek hozzá fűződő emlékei.
A látvány vizuális élményként rögzül a digitális, vagy mentális felületen, és nincsen érzelmi intenzitása. Az ismeretlen (vidék, város, múzeum, kiskocsma…) felkeresése és megismerése személyes élménnyé válása eleve nagyobb, mondjam fontosabb tapasztalat, mint az idegenvezető hadarása és a webalbumokra feltöltött digitális anyag.
Látványossággá vált a világ. Már nem a „látni és meghalni” (Rómát, Nápolyt, Riót, a Motörhead együttest stb.) parancsa vezérli az utazót, sem a helybelit, hanem a jelen lenni, és a saját jelenlétemet dokumentálni. A világ terei zsúfoltak, a szellem terei kiürültek. A jelenlét érzelmi átélése idejét múlta, miként az olvasóknál a „vedd fel, lapozz bele és tedd vissza”, az egyetemes kultúra átlagfogyasztóinál a „kapd lencsevégre és vidd számítógépre” – ez a sebesség-központú világ új parancsa. Egyik búvárfotós barátom mondja, azért fotózik, mert meg szeretné osztani élményeit, és erre a szó nem elegendő. Vajon a fénykép teljesítheti-e az érzelmi közvetítő szerepét? Egy másik barátom versekben örökítette meg utazásait, és ennek a nyelvészprofesszornak a lírai munkáiról gyakran beszélünk közönség előtt az utóbbi időben. A költemény hatékonyabb felület-e az érzelmi áthallás terén a fényképnél, a videónál? Természetesen az alkotótól függ, mit igyekszik átvinni a nézőre, hallgatóra. Ahogy a fotózó turistákat elnézem, maguknak sincs élményük, nem hogy olyan érzelmi többletük, amit felvételeik által átvihetnének. Ők egyszerűen ott vannak, ahol az utazási útvonal szerint jelen lenniük érdemes. Természetesen nem minden turista ír verset, így gondolkodásunkban az írott szó és a vizuális dokumentáció bármilyen kapcsolatba hozása értelmetlen. Annál is fogva, hogy a mentális reprezentáció iránti igény helyén is kiürült helyek árválkodnak.
Senki se mondhatja, hogy ma nincsenek hangversenyek, hiányoznak a tárlatok, nem rendeznek irodalmi esteket, nem születnek színházi bemutatók. Ám megkérdőjelezhető, hogy hagynak-e a közönségben maradandó nyomot? A méltán neves zombori Képzőművészeti Ősz rendezvény, az ezt a nevet viselő Képzőművészeti Szalon, illetve a háromévente megrendezett országos (Jugoszláv) rajzkiállítás anyaga a teljes dokumentációval egy depóban végezte, s a negyedszázada még áhítattal szemlélt alkotások csak annak köszönhetően kerültek gondozás alá, és szerencsére újra közönség elé, mert a gyűjteményt felvállaló intézmény, a Városi Múzeum és fáradhatatlan művészettörténészei rendezték és óvják a gyűjteményt. Született egy gazdag és remek kiállítás a fundusból, meg egy reprezentatív monográfia és egy testes katalógus is megjelent. A megnyitóra alig lehetett bejutni. Utána nem tudom, valaki rányitotta-e az ajtót a tárlatra. Ez a „van, de voltaképpen nincs” szindrómája: igény már akkor sincs, ha kínálat még van. De sajnos a kínálat is ritka holló már, az igényesség szentélyeiben süvít a léghuzat.
