A kolozsvári Helikon folyóiratban egy román szerző magyarra fordított szövegében megjelent egy négybetűs, obszcén jelentésű szó, erre háromszáz előfizető lemondta a lapot. A folyóiratban publikáló fiatal szerzők ezt követően bejelentették, hogy a továbbiakban megfontolják, mit közölnek a lapban. Valahogy így hangzott el egy erdélyi kolléga előadásában a Tokaji Írótáborban, majd a Kanizsai Írótábor folyóirat-tanácskozása koordinátorának tolmácsolásában. Utánaérdeklődtem, s nem városi legenda, valóban (valahogy) így hangzott el.
Egyik előadó se pontosította, melyik az ominózus négybetűs szó, aminek nyomtatásban megjelenése miatt HÁROMSZÁZ ELŐFIZETŐ nyomban lemondta a lapot, de vélhető, szókészletünk ama körébe tartozhat, amely a nemi szervek, vagy a testi alapfunkciók végtermékeinek megnevezéseit gyűjti egybe. (Érdekes, hogy pl. az angol vagy a német nyelv se pazarol négy hangnál többet egy-egy ilyen témakörbe tartozó szóra. A románban nem tudom, miképpen áll a helyzet.)
Persze megdöbbentem a történet hallatán. A 300 (lemondó!) előfizető már magában sokkoló szám. Nem tudom, a nálunk megjelenő folyóiratoknak hány előfizetője van, de most hirtelen felindulásból összeszámoltam, a csíkszeredai Székelyföldnek például a jelen pillanatban 1004 előfizetője van, talán több, mint a nálunk megjelenő folyóiratoknak mindösszesen, persze mindezt csak gyanítom.
Nem is az irodalommal szembeni prűdség botránkoztatott meg. Az inkriminált négybetűs szavak mindegyikét már gyermekkorban elsajátítjuk, némelyek értelmét még nem is ismerve szajkóztuk mindegyiket, mert valami tiltott dolgot művelhettünk, amit a felnőttek megmosolyogtak, de fennállt annak veszélye is, hogy a produkciónk után kapunk egy fülest. Innét ered az egész: a ma obszcén jelentésűnek tartott négybetűs szavak elemi szókincsünk részei, és némelyikük századokkal ezelőtt teljes értékű köznyelvi alakként, sőt a hivatalos nyelv részeként is használatos volt. Aligha hiszem, hogy ma is akad valaki, aki ne ejtette volna ki az ajkán mindegyiket. Na de ha irodalmi műben látjuk leírva?
És akkor mi van? A trágárság bizony az irodalom velejárója Arisztophanésztől Apuleiuson át Villonig és Rabelaisig, közben ki ne hagyjuk a lovagi kor obszcén költészetét, majd Balassi Bálintot, vagy előtte Pannóniai Jánost, utánuk meg kit is? Felsorolni is lehetetlen, a trágárság átszövi úgy életünket, mint irodalmunkat. S nem kell tőle menekülni, az obszcenitás része életünknek, része irodalmunknak is. Az obszcén szó eredeti jelentése „színpadon kívüli”, vagyis olyasmit jelölt, ami nem mutatható be a szcénán. Csakhogy mi az (ma), ami nem színpadra való? Nem tudom, a Helikon előfizetését lemondó olvasók néznek-e kereskedelmi televíziókat, mozifilmeket. A legtöbb bemutatott film fordításához szinte egyéb szótár alig szükséges, elég a négybetűs szavak gazdag jegyzéke. A film bizonyára elviselhető, mert a beszélt köznyelv állapotát mutatja be. Az irodalom miért lenne a filmhez képest steril és szalonképes? Vagy éppen a beszélt köznyelvhez képest? Miért lenne a nemzeti irodalom prüdériával szabályozott a nemzeti kultúra egészén belül? Miért lenne arisztokratikusan választékosabb a népmeséinknél, népdalainknál, s egyáltalán, beszélt nyelvünknél? Azért, mert háromszáz előfizető ízlését sérti egy négybetűs szó?
Az alapkérdés természetesen nem ezek között rejlik. Arra kell rácsodálkoznunk, hogy miben gyökerezik a Helikon köréhez tartozó fiatal írók öncenzúrázó felvetése, miszerint a továbbiakban ügyelnek, hogy mit írnak le a folyóiratban. Trágár jelentésű négybetűs szavakat semmiképpen. Olyan alkotók vélekednek így, akiknek egyedüli eszköze a nyelv, a sokszínű, gazdag, árnyalatokban gazdag, beszélt nyelv. A dialektusokban és rétegekben bővelkedő nyelv, amitől semmi se idegen, és ami számára semmi se prűd.
