Legyen még hosszú, közös utunk

A topolyai találkozón a közönség körében nagyszerű fogadtatásban részesült a temerini Szirmai Károly MME Jáccunk Trupp amatőr társulata Bolond Istók című produkciója. Közvetlenül az előadás után kértük fel László Sándor rendezőt, az újvidéki Művészeti Akadémia tanárát egy rövid beszélgetésre.

Tudjuk, hogy Petőfi örök, hiszen még ma is meg tudja szólítani az olvasót, sőt az imént láthattuk, hogy a színházi közönséget is. Hol látja a rendező ma Bolond Istók alakját?

– Nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy megvalósulhatott ez az előadás. Örülök, hogy a VM4K pályázatának köszönhetően született meg, mert olyan dolgokról beszél, amikről ma már talán vagy nagyon keveset, vagy nem is beszélünk, vagy illetlenségnek tűnik ma már odafigyelésről, szeretetről beszélni. Ami nekem szép ebben a történetben, ugyanolyan szép volt ebben a munkafolyamatban. A gyakorlatban ugyanis tapasztalom, hogy fiatal emberek igenis kíváncsiak az idősebb generációra, igenis akarnak velük kapcsolatot teremteni, tartani. Talán mi, idősebbek egy kicsit bátortalanok vagyunk a téren, hogy hagyjuk azt, hogy kíváncsiak legyenek ránk, hogy nyitottabbak legyenek ránk és hát megtanítsanak bennünket újra szeretni, vagy újra becsülni önmagunkat, újra bízni magunkban és másokban. Ez a fiatal csapat minderre nagyszerű példát mutatott a fölkészülés alatt is, és azt gondolom, hogy az előadással is.

Előadási módszereiben, világlátásában évről évre változik a vajdasági magyar amatőr színjátszás. Hogyan látja ezt a fejlődést?

– Szerintem már egyre nehezebb megkülönböztetni a hivatásos és az amatőr színházat, ugyanis nagyon nagy igényességgel készülnek az amatőr színházak előadásai. Bátran kérnek segítséget hivatásos színházi emberektől, és azt hiszem, hogy ez a szimbiózis jó. Jó, hogy egymásra találtunk, mert ugyanaz a cél vezérel bennünket, csak lehet, hogy mi, hivatásosak, egy kicsit valahol eltévedtünk és valahol túl elégedettek voltunk önmagunkkal. Mindenesetre tisztaságot, szépséget és rengeteg pozitív energiát fedezhet föl egy hivatásos színházi ember, ha az amatőr világban megmártózik. Aztán nem tudom, hogy lehet-e ebből kiszakadni, én egyelőre beleragadtam jó mélyen, és nagyon jól érzem magam benne, mert nagyon tiszta energiákkal lehet itt találkozni. Ezek  erőt képviselnek és fejlődésre képesek, sőt éhesek, úgyhogy nyilván ennek az eredménye is látszik a szemlén.

Az idei szemle immár a huszonhetedik a sorban, és a huszonhét év alatt nagyon sok fiatal amatőr színész került a Művészeti Akadémiára, ha mondhatjuk így: az ön keze alá. Hogyan tudnak ők beépülni a hivatásos színházi életbe?

– Könnyebb is nehezebb is beilleszkedniük, tehát megvan az előnye és hátránya is a korábban szerzett tapasztalatnak, de mindenképpen hasznos, hogyha foglalkozott már vele előtte is, mielőtt a hivatásos útra lépne. Mindenesetre mi nem igazán tudunk úgy különválni. Tulajdonképpen az amatőr, a műkedvelő színjátszás neveli ki azokat az embereket, akik később a hivatásos színházakat alkotják, úgyhogy a kettő egymás nélkül szerintem nehezen van meg és nem is jó, ha egymás nélkül van meg, nem jó, hogyha elkülönül. Természetesen mindenkinek meg kell, hogy legyen a maga helye, de ezeket az érintkezési pontokat  ápolni kell, vigyázni kell rájuk, hogy legyen még hosszú, közös utunk.