A szabadság témáját aktualizálni, időszerűvé tenni nem nehéz. A szabaddá váláshoz való igény érzése mindig benne volt, van és lesz is az emberekben.
A hivatalos definíciójára több filozofikus magyarázatot is lehet találni. Szerintem az egyik legmegfelelőbb megfogalmazás valahogy így szólna, hogy az embernek joga van ahhoz, hogy a közösségen belül maga határozza meg az életét, saját maga döntsön a saját sorsa felett, feltéve, hogy ezt nem önzően teszi, hanem közösségen belül, és annak a javát tartja szem előtt. Emellett lelki, érzelmi kötődés is fűzi az embereket a szabadsághoz. A szabadság elérésére nem feltétlenül politikai vagy jogi igényként kell tekinteni, mert ez az igény az emberi lélek természetéből fakad. Olyan állapot, amely mentes akárminemű megszorítástól, kényszerítéstől, akadályozástól, akár testet akár lelket illetőktől. Nekünk, magyaroknak, talán létkérdés is a szabadságért való kiállás, eddigi történelmünk során is küzdöttünk érte, akárcsak napjainkban.
A lelki rabságágból való kitörés nem könnyű feladat. Március 15-e az egész magyarság ünnepe, a magyar szabadságra emlékezünk ezen a napon, többnyire politikai vagy ideológiai beállítottságtól függetlenül. Ezt a dátumot a Kárpát-medencében és azon kívül is Kanadától az Egyesült Királyságon át egészen Ausztráliáig, ahol legalább egy maréknyi magyar él, ott van aki megünnepelje. A nemzeti ünnepeknek, mint ahogyan az elnevezése is sugallja, nemzet-összekovácsoló szerepe van. Sok magyar ember él a szülőföldjétől távol valahol a világban. Az elvándorlás jelensége az első világháború óta állandóan jelen van, főként a Kárpát-medencében. A szülőföld elhagyását többnyire a háborúk váltották ki. Közép-Európa minden nagyobb háborúnak részese volt, pont földrajzi fekvéséből kifolyólag. A háborúk mellett most már más kiváltó ok is van, még pedig az elégedetlenség. (Zárójelben megjegyezném, hogy az elégedetlen ember mindenhol elégedetlen ember marad). Közhelynek hangzik, hogy a világ összement, leszűkült, ennek ellenére így van. A közlekedés fejlődésével pár óra alatt lehetőség nyílik elérni akár a világ másik felére. A közlekedés fejlődése mellett az internet lehetőségeinek tárháza is hatalmas, ami úgy szintén hozzájárul a világ „összemenéséhez”. Nem olyan régen láttam egy hirdetést falunkban, egy villanykarón a piac mellett. A hirdetőlapon az állt, hogy idősek, nyugdíjasok részére internethasználati képzésre lehet jelentkezni. Van is rá igény, mert a nagyszülők, szülők többször évekig csak Skype-on láthatják szeretteiket. Fiatalabb, talán tizenkét éves lehettem, amikor az egész családdal voltunk Németországban egy elsőáldozási ünnepségen. Rajtunk kívül minden vendég Németországban élő magyar volt, ezért a szokásokhoz híven magyar zenekar szórakoztatta az ott lévőket. Egyszer csak megszólalt „A kanyargó Tisza-partján” című magyar népdal, amitől a vendégsereg kórusban sírt a dallal. Ekkor még nem értettem, hogy miért váltott ki ilyen érzést belőlük, hisz ez csak egy dal, ami a szülőföldről szól. Azóta megértettem. Amint már említettem, a lelki rabságágból való kitörés nem könnyű feladat. Ők, akik együtt sírtak a dallal, vajon megtalálják ott a szabadságot?! Szabad emberként élhetnek?! Valószínűleg egyvalamitől sosem szabadulnak meg teljesen, ha időnkét sikerül is legyűrniük, vagy elfeledtetniük magukkal, de megszabadulni sosem tudnak a honvágytól. Elizabeth Lee Wurtzel idézete sokat mondó:
„A honvágy számomra megszokott lelkiállapot. Mindig hiányérzetem van, mindig vágyom valaki vagy valami után, mindig szeretnék visszatérni valami képzeletbeli helyre. Az életem egy nagy vágyakozás.”
A saját sorsunkról való rendelkezés szempontjából tekintve a szabadság témáját, fontos a kiállás és a tenni akarás a jobb életért. 169 év telt el az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kitörése óta. Sok minden változott. Ennyi idő alatt a világ többször a feje tetejére fordult. Egyik hozadéka ezeknek a forgásoknak, hogy annak ellenére, hogy ott láttam meg a napvilágot, ahol őseim évszázadok óta éltek, mégis kisebbségi sorsba születtem. Az én szempontomból a szabadság fontosságát boncolgatva ez egy megkerülhetetlen tényező. Kisebbségiként, vajdaságiként, délvidékiként, magyarként az ember máshogy tekint a szabadságra, mint a társadalom többségi tagjai. Számukra természetes, magától értetődő, többek között az anyanyelvük mindenkori használata, az anyanyelvi oktatás, tájékoztatás vagy a nemzeti ünnepek ünneplése. Azért, hogy számunkra is természetesnek számítson, sokat kell tenni. Minden lehetőséget, politikai vagy társadalmi igényből fakadót ki kell használni, és meg kell értetni, el kell fogadtatni a többség tagjaival. Széchenyi István így vélekedett erről a témáról:
„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn.”
Természetesen a realitás talaján kell mozogni, két lábbal a földön kell járni. Nem szabad az illúziókeltő nagy szavaknak bedőlni, ami mögött általában semmi tartalom nincs, csupán a csengése megragadja az embert. A mostani helyzet megkívánja, hogy együtt működjünk, tisztességes és egyenrangú partnerként, és közösen tegyünk környezetünk fejlődéséért. A partneri viszony mellett azonban az anyaország támogatása, kiállása is szükséges és létfontosságú számunkra. Egy erős, megbízható, nemzeti beállítottságú magyar kormány nélkül valószínűleg meggyorsulna az asszimilációnk, beolvadásunk. Bárhol a világban, mint Katalóniában vagy Skóciában, a Kárpát-medence magyarsága számára is valamilyen szintű autonómia elérése mind jobban és jobban előtérbe kerül. Ezek a törekvések fogják főként befolyásolni a jövőben a 21. század eseményeit közvetlen környezetünkben. Legfőképpen Székelyföld autonómia-törekvései lesznek előtérbe helyezve, valószínűleg nagy politikai és társadalmi változásokat fog eredményezni. Egy kisebbségi közösség minduntalan az autonómia és jogaik bővítésére, a hatáskörök kiszélesítésére kell törekedjen. Mindig ez kell a közösségünk szeme előtt lebegjen. Közhelyként él társadalmunkban, hogy önös érdekek elé kell helyezni közösségünk érdekeit. Ennek ellenére helyes út az, hogy nem szabad, hogy más érdekek megosszanak bennünket, nem szabad hagyni az elmorzsolódásunkat. Nem hagyhatjuk azt továbbra is, hogy magyar magyarnak farkasa legyen. Eredményt akkor tudunk elérni, ha közösen, vállvetve állunk ki közösségünk ügyeiért. 1848-ban is megosztott volt az ország, mégis közösen lépett fel az osztrák elnyomás ellen. Wass Albert idézete a mái napig időszerű:
„Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.”
Az Aradi 13-ak vagy Széchenyi mit mondanának most, 169 év elmúltával? Elértük, megvalósítottuk az ő általuk várt szabadságot? Valószínűleg sosem fogjuk megtudni a kérdésemre a választ. Meglátásom szerint nem lennének teljesen mértékben megelégedve, de tudnák, hogy jó felé tartunk az utunkon. Ezért is előre kell haladni, tennünk kell a dolgunkat, és vinnünk kell a nekünk szánt keresztet. Végszóként Bethlen Gábort idézném:
„Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.”
*Az Európa Kollégium Esszéíró versenyének győztes pályamunkája
