Április negyedikén a zombori Magyar Polgári Kaszinóban bensőséges ünnepséggel és könyvbemutatóval köszöntötték az idén 75 esztendős dr. Káich Katalin professor emeritát, a város szülöttjét, aki a városban tanárként, majd levéltárosként dolgozott, könyveiben, tanulmányaiban sokat foglalkozott Zombor művelődéstörténetével.
Dévavári Beszédes Valéria, a tanárnő több könyvének kiadója felvezetőjében elmondta, hogy az Életjel kiadásában megjelent legutóbbi Káich-könyv, a Jelenbe áthaló múlt fontos írásokat tartalmaz, amelyek elkallódtak volna a korábbi, különböző közlési felületeken. Amikor egybegyűjtésüket szorgalmazta, a tanárnő csak legyintett: „Ugyan már!” A könyv bizonyítja, hogy nem volt szabad elfogadni ezt a legyintést.
Ezt a tanárnő is alátámasztotta levéltárosi élményeivel, ami során megtanulta, hogy a dolgokat nem szabad egyoldalúan kezelni és vizsgálni, hanem minden oldalról szemügyre kell venni őket. Például hozta föl Zombor városnak a néhány hónapja megjelent monográfiáját. A szerkesztőbizottság még a múlt század hetvenes éveiben alakult meg, a szerzők a nyolcvanas évekre elkészültek a dolgozataikkal, amelyek utána évtizedekig porosodtak a levéltárban.
– Ha nem akad két zombori fiatalember, aki nem legyint „ugyan már”-ral az elvégzett tudományos munkára, ha nem rendezik sajtó alá a kéziratokat és nem járják ki a megjelentetéshez a helyi önkormányzat támogatását, Zombornak ma se lenne monográfiája – állapította meg a tanárnő, aki a kötetben a város kultúrtörténetének szerzője.
Beke Ottó, aki előbb tanítványa volt, majd kollégája lett a tanárnőnek, a bemutatott kötet kapcsán elmondott gondolatait összegezve azt a kérdést vetette föl, hogy ki is Káich Katalin? Művelődéstörténész, kutató, színháztörténész, elkötelezett olvasó, tanár, tanszékalapító dékán, világutazó…?
– Káich Katalin egyszerűen Káich Katalin, és ebbe mindez belefér – válaszolt frappánsan a tanárnő, majd részletesebben is szólt érdeklődési körének fókuszpontjairól, küszöbön álló utazásáról, valamint Zombor megújult városmagjáról.
Beke Ottó elmondta, hogy képtelen azonosulni a Káich- és Herceg-könyvekből visszaköszönő Zombor-képpel, ahol mindenki udvarias, előzékeny, toleráns, beszéli a másik nyelvét. Abban a Zomborban, ahol ő szocializálódott, gyakran rászóltak, hogy ne beszéljen magyarul, állandó fenyegetettségben élt, és nem érzett semmi pozitív urbánus kisugárzást, ráadásul ma is bár félnapokat kell várakozni bármely semmis ügyintézéskor.
Az estet moderáló Fekete J. József azzal válaszolt, hogy az ember csak az iránt érezhet nosztalgiát, amit valójában nem élt meg, a valóságanyag, amiből Herceg és Káich tanárnő is dolgozott, nem azonos a jelennel, ám irányt és fényt ad a nosztalgikus emlékezéshez.
A hangulatos est során a Kaszinó vezetősége virággal köszöntötte az ünnepelt vendéget.
