November 24-én lesz öt éve annak, hogy elhunyt térségünk egyik vitathatatlanul legnagyobb hatású műfordítója, Sava Babić. Hogy méltóképp őrizhessük az irodalmár, műfordító, irodalomtörténész emlékét, a Magyar Nemzeti Tanács révén a palicsi könyvtár előtt az év végig felavatják a Sava Halugin szobrászművész által készített emlékművet a hozzá tartozó emléktáblával. A közelgő évforduló kapcsán megszólaltattuk Lovas Ildikó írót, aki a kezdeményezés megszületésekor az MNT kulturális tanácsosaként tevékenykedett, valamint Marko Čudićot, a Belgrádi Egyetem Filológiai Kara Magyar Tanszékének vezetőjét, műfordítót, Sava Babić egykori tanítványát.
– A köztéri emlékjelek, szobrok felállítása mindig érzékeny kérdés egy közösség számára – ezen most várost, községet, falut értek, nem pedig nemzeti közösséget. Meg kell találni a pillanatot, ami a legritkábban optimális, hiszen mindenkinek más a véleménye, mást tart fontos és megemlékezésre méltó időszaknak, alkotónak, személyiségnek. Vajdaságban pedig a többség és a nemzeti közösségek szempontjából is fontos az egyensúly és az odafigyelés – emelte ki Lovas Ildikó. – Én mindig azzal küzdöttem magamban, hogy képes legyek arra, hogy az emlékjelek vonatkozásában ne a problémák és különbségek legyenek a gondolkodásom középpontjában, hanem az emberek fontossága, akiknek emléket kell állítanunk – ez morális kötelezettséget jelent, nem valamiféle buta, „kell, hogy legyen” hozzáállást. Az elmúlt évtizedekben a szabadkai emlékjelek, mellszobrok, szobrok felállításában igyekeztem olyan álláspontot képviselni, ami méltó a városhoz, nem akar bekebelezni, és nem akarja, hogy bekebelezzék – Ilia Mihály írta Danilo Kiš kapcsán, hogy még látszólag sem akarja a kérdés (magyar író-e Danilo Kiš?) magyar írónak bekebelezni ezt a magyar–zsidó–szerb származású írót. Azért idéztem fel ezt a mondatot, mert éppen ennek ellentéte jutott mindig eszembe Sava Babićról. Ha volt irodalmár, aki mintha akarta volna, hogy bekebelezzék, pontosabban, hogy ő a munkájával bekebeleztessen egymással két kultúrát, a szerbet és a magyart, akkor az Sava Babić volt. Ezt alkotta és élte. Gondolkodásmódról, intézményalapításról, mentalitásról és életműről beszélünk. Megkerülhetetlenül fontos – magyarázta Lovas Ildikó, hozzátéve, nem volt kérdés, hogy amikor eljön az ideje, akkor Palicson, ahol született, meg kell őrizni az emlékét.
– Bányai Jánossal beszélgetve ez része volt a terveknek, amelyek az MNT kulturális feladatait, felfogását, koncepcióját meghatározták. Sava Babić 2012 novemberében halt meg, az év márciusában volt a gimnazista Kosztolányi szobrának az avatója. Furcsa egybeesése volt ez annak az évnek – nem irodalmi szempontból, arról most nem beszélek, hanem a köztéri jel állításának ideája, ötlete szempontjából. Bányai tanár úr azt mondta, Sava Babić születésének 80. évfordulója megfelelő volna, vagyis az elképzelés konkrét ötletként 2014-ben fogalmazódott meg, 2015-ben pedig már megkezdtük az özveggyel a megbeszéléseket. Végtelenül fontosnak tartom, hogy a Magyar Nemzeti Tanács és annak elnöke, Hajnal Jenő a családdal egyeztetve – olyan körültekintéssel, hogy a kő anyaga sem véletlen, hanem tudatos választás, a családdal közös döntés eredménye, s mindennek lelki és szakrális jelentősége is van – az elmúlt években folyamatosan azon dolgozott, és egyeztetett a várossal is, hogy Palicson a könyvtár épülete elé kerüljön ez az emlékmű. Az irodalmár-műfordító halála óta eltelt öt év törvényesen is elegendő idő ahhoz, hogy felállítható legyen. Azt pedig, hogy a Sava Babić-emlékművet a Magyar Nemzeti Tanács állíttatja, kulturális sarokkőnek gondolom. Hiszen ő az egész életét annak szentelte, hogy a magyar kultúrát megismertesse a szerb közönséggel – nyilatkozta lapunknak Lovas Ildikó.
Marko Čudić kifejtette, Sava Babićra az intézményesített szerb hungarológia megteremtőjeként kell tekintenünk, majd hozzátette, lenyűgöző az a klasszikus modern és kortárs magyar irodalmi műveket felvonultató lista, ami Sava Babić öt évtizedes munkásságának fordításait tartalmazza.
– A fáradhatatlan munka és a kutatási tárgya iránti szinte már megszállott érdeklődés az ő esetében valóban nem csupán üres szólamok. Az a szenvedély, amelyet Sava tanár úr (mert mi, a belgrádi diákjai, így hívtuk) az irodalom iránt – és nem csak az ún. „saját” alkotói iránt – táplált, olyannyira ragályos volt a környezetére nézve, hogy még az őt körülvevő legnagyobb cinikusokat és szkeptikusokat sem hagyhatta teljesen hidegen. Sohasem napi megrendelésre készítette a fordításait, hanem kitartóan és kompromisszumok nélkül tartotta magát a saját választott szerzőihez, még azon az áron is, hogy „a fióknak” dolgozzon, és évekig várjon a lehetőségre, hogy valamely fordítása megjelenhessen. A magyar irodalmi műveket mindig szerb és világirodalmi kontextusban szemlélte, soha nem a magyar irodalmi kánon(ok) hű követése volt a célja – hangsúlyozta Marko Čudić, aki kiemelte, Sava Babić a nehezebb, hálátlanabb utat választotta: arra törekedett, hogy Magyarországon is kevésbé (el)ismert szerzőket fedezzen fel a szerb olvasók számára, olyanokat, akik véleménye szerint többet mondhatnak a szerb/jugoszláv olvasóknak, mint más, Magyarországon megbecsültebb szerzők.
– Sava Babić professzor egyik ilyen nagy felfedezése kétségkívül Hamvas Béla filozófus, esszéíró, író életműve volt. Ma már nyugodtan kijelenthető, hogy Hamvas Béla kultikus státuszt szerzett a szerb kultúrában. A világirodalmi fordításirodalomban valóban ritkán történik meg, hogy egy, a saját kultúrájában igazságtalanul elhallgatott gondolkodó egy páratlan egyéni műfordítói erőfeszítésnek köszönhetően idegen irodalmi közegben ekkora elismerésre tegyen szert, mi több, hogy szinte egész opusával jelen legyen egy idegen kultúrában. S bár már Sava Babić fordításai önmagukban is egy egész könyvtárat foglalnak el, az a tizenöt önálló kötet, melyet a kitűnő szerb hungarológus élete során publikált (esszé- és kritikai kötetekről, tanulmánygyűjteményekről, fordításelméleti írásokról van szó), érdekes párhuzamos vonalat képviselnek alkotói opusában, melyből kiemelkedik a doktori értekezése, a Kako smo prevodili Petefija (Hogyan fordítottuk Petőfit), valamint a Mađarska civilizacija (Magyar civilizáció) című kötetek, amelyek már rég túlnőttek elsődleges, egyetemi tankönyv céljukon és mivoltukon. Szervezési szinten Sava Babić magnum opusa a belgrádi Filológiai Karon megalapított Hungarológiai Tanszék, méghozzá 1994-ben, az újabb kori szerb történelem egyik legnehezebb, legsötétebb időszakában. A tanszék megalapítását követően a rá jellemző energiával és lelkesedéssel látott neki a pedagógiai munkának: a gyerekcipőben járó, káderhiányban szenvedő tanszéken fáradhatatlanul tartotta érdekfeszítő, dinamikus előadásait majdnem mindegyik magyar irodalommal és kultúrával foglalkozó tantárgyból – magyarázta Marko Čudić, hozzátéve, ezeken az előadásokon a történelem nem dátumok száraz halmaza volt, és az irodalom sem arra szolgált, hogy valami előre felállított, az egyetemi hallgatók számára gyakran teljesen érdektelen elméleti konstrukciók bizonyítékaként szolgáljon, hiszen – ahogyan fogalmazott – Sava tanár úr képes volt arra, hogy felkeltse a diákok érdeklődését az irodalom iránt, képes volt őket megfertőzni a saját lelkesedésével, és ezt érdekes, a fiatalok számára elfogadható módon tudta megtenni.
