Ukrajna a héten ünnepelt. A nacionalista Szvoboda például azzal, hogy ukrán állami jelképeket erősített fel a vereckei emlékjelre. Tettük őket minősíti. Ettől függetlenül Ukrajna majdnem napra pontosan húsz éve, 1991. augusztus 24-én nyilvánította ki függetlenségét, amit nem mellékesen elsőként Magyarország ismert el.
Az ország állandó belpolitikai viharai is megérnek egy misét, de most inkább érdekesebb, prózaibb, mondjuk úgy, hétköznapibb dolgokkal foglalkoznék. Kezdjük, mondjuk a Szovjetunió szétesését követő időszakkal. A kilencvenes évek eleji Ukrajnában, aki tehette, a legkülönfélébb trükkökkel kereste a jó szerencséjét. Egy szűk rétegnek ez sikerült is, akik mára milliárdos vagyonnal rendelkeznek, oligarchákká nőve ki magukat a háttérből szövik a politikai-gazdasági szálakat. A függetlenség első éveiben valóságos vadkapitalizmus, még pontosabban: rablógazdálkodás vette kezdetét, s hosszú évek teltek el, mire az állam részben kézbe tudta venni az irányítást. Csakhogy addigra stratégiai fontosságú egykori állami vállalatok és azzal együtt óriási vagyonok kötöttek ki aprópénzért magánszemélyek birtokában.
A függetlenség első évtizedében bizony még nem az állam szabta a szabályokat, hanem az alvilág. Ezt túlzás nélkül úgy kell elképzelni, hogy aki bármilyen vállalkozásba szeretett volna kezdeni, annak előtte és menet közben is jattolni kellett az ún. „reketnek”. Ezt a kifejezést azokra a bandákra használták, akik fix pénzért védelmet nyújtottak az illető üzletének, nélkülük senki sem lehetett biztonságban. Még az egyszerű taxisoknak is fizetniük kellett, hogy dolgozhassanak, sőt, ezek a verőlegényes csoportok azokat is felkeresték, akik értékesebb kocsit vagy házat vettek és adtak el. Tudtuk nélkül majdhogynem semmi sem történhetett. Területekre volt osztva minden, így persze nem volt ritka a bandák közötti leszámolás sem, a valóságos maffiaéletet csak az ezredforduló környékére sikerült lassan visszaszorítani, de teljesen a mai napig sem irtották ki. Csak már nem ilyen pitiáner szinteken mozognak, azt felváltotta a cigaretta-, az ember-, a fegyver- és a kábítószerbiznisz. Jellemző, hogy sok akkori ilyen „kiskirályból” mára fehér galléros üzletember, politikus lett, s azt már senki sem firtatja, honnan is jöttek. Még jó, hogy nem, hiszen maga az államfő, Viktor Janukovics is két alkalommal volt kénytelen kipróbálni a börtönkosztot, s legnagyobb riválisa, Julija Timosenko is másodszor van már vizsgálati fogházban. De ha csak az ukrán–magyar határhoz közeli, kis részben magyar lakosú Ungvárt, Kárpátalja megyeszékhelyét nézzük, nos, az elmúlt húsz év felét a polgármesteri székben töltő Szerhij Ratusnyak és Viktor Pogorelov is éveken át börtönben volt. A kívülállónak tán még úgy tűnhet, a posztszovjet országban ez egyfajta előnynek számít…
A kilencvenes évek közepén hiperinfláció sújtotta Ukrajnát, s csak a Viktor Juscsenko akkori jegybankelnök nevéhez fűződő pénzügyi reform révén sikerült elkerülni az államcsődöt, bevezetve akkor a mai napig hivatalos fizetőeszközt, a hrivnyát. Politikai karrierjének amúgy ez adta meg az első lökést. Az ukrán nemzeti valuta azonban az elmúlt években egyre gyorsabb ütemben romlik. Ezt mind erőteljesebben érzékelik az emberek saját bőrükön, szinte tapintható a szociális feszültség. Emiatt vannak, akik azt jósolják – mások meg tesznek is érte – hogy hamarosan újfent elégedetlenkedő tömegek özönlenek az utcákra. A függetlenség-napi kijevi ünnepségeken is akadtak szép számmal, akik a kormány ellen tüntettek.
1996-ban született meg az ország alapszabálya, amit a narancsos forradalom idején megpróbáltak megreformálni, szélesebb jogkört biztosítva a parlamentnek és a kormánynak, de Viktor Janukovics tavalyi hatalomra kerülése után visszatértek az eredetihez, ami kizárólag az elnöki irányítást erősíti, s a szovjet rezsimet idéző tekintélyelvű modellt honosít meg.
A függetlenség második évtizedét az állandó belpolitikai villongások jellemezték, elég csak a hat és fél évvel ezelőtti forradalomra, a folyamatos kormánycserékre, koalíciós huzavonákra, a szűnni nem akaró lejárató kampányokra, az egy időben divattá váló parlamenti bokszcsatákra gondolni. Több mint tíz év után is lezáratlan Georgij Gongadze ellenzéki újságíró gyilkosságának ügye, Juscsenko exállamfő dioxinmérgezése, hogy csak a leghangosabb botrányokat említsük.
Az ország rákfenéje a hatalmas munkanélküliség, ami papíron csak azért nem rekorddöntögető, mert milliók dolgoznak Nyugat-Európában, illetve a hatóságok azt nem tekintik állástalannak, aki egy bizonyos földterülettel rendelkezik. Termeljen és tartsa el magát! – vélik. Azok élete sem felhőtlen, akiknek van munkájuk. Jobb esetben keresnek másfél és kétezer hrivnya körüli átlagbért, ez durván 150-180 euró. Ebből kell megélniük, családot eltartani, miközben az alapvető élelmiszerek ára nem marad alatta a környező, sokkal fejlettebb országokénál, a ruhaneműk és a tartós fogyasztási cikkek pedig még drágábbak is. Csak a rezsi, a dohányáru, az alkohol és az üzemanyag olcsóbb, de az is rohamléptekkel közelít az uniós árakhoz, csupán az életszínvonal topog egy helyben. Az ukrán társadalom egyik legnagyobb problémája, hogy ordítóan mély a szakadék a gazdagok és a szegények között, középosztályról pedig még nehezen beszélhetünk.
S hogy mit tud Ukrajna a vitrinbe tenni, nos, elsősorban csak sportsikereket. A Klicsko-fivérek és Sevcsenko, valamint a jövő évi foci-Eb rendezési joga az, ami büszkeséggel töltheti el az ukrán hazafikat.
Húsz éve az ukránok elsöprő többséggel szavaztak a függetlenség mellett. Ma már másként alakulna egy ilyen referendum, de még mindig az önállóságpártiak vannak többen. Egy erre vonatkozó friss felmérés szerint a lakosság 51,5 százaléka támogatja Ukrajna szuverenitását, 25 százalékuk határozottan ellenzi azt. Beszédes adat még, hogy 22 százalékuk nem venne részt a referendumon, vagy legalábbis tanácstalan a válaszadással kapcsolatban.
Mindeközben pedig a hivatalos Kijev őrlődik Moszkva és Brüsszel szorításában, s ott van még neki a Timosenko-ügy, amiből győztesen aligha lesz képes kikecmeregni, s egy évvel a parlamenti választások előtt ez nem a legjobb kiindulási pont a számára.
