Tisztelet övezi Petőfi emlékét: a beregszászi szobra (Fotó: Fodor István)
A kárpátaljai magyar közösségről próbált pillanatfelvételt megrajzolni egy Ungváron élő ukrán újságíró a kijevi kormány hivatalos lapja, a mértékadó Urjadovij Kurjer számára. Vaszil Bedzir a nem túl terjedelmes írásban kitér az itt élő magyarság történelmi gyökereihez való, büszkének nevezett ragaszkodására, megemlíti a Rákóczi-szabadságharcban a ruszinok, azaz a kurucok fontos szerepét, leírja, hogy egykoron e vidéken vendégeskedett a világirodalmi jelentőségű magyar költő, az 1848-as szabadságharc meghatározó alakja, Petőfi Sándor.
A szerző nemcsak a régmúltba kalauzolja az olvasókat, hanem a mai állapotokról, a magyarok mindennapjairól és kilátásairól is írt. Fontosnak tartotta bemutatni a beregszászi székhelyű Kárpátaljai Magyar Drámai Színházat, külön is megemlíti az Ukrajnában magas állami elismerésben részesült, nemrégiben pedig Budapesten Kossuth-díjjal jutalmazott Vidnyánszky Attila ismert rendező szerepét. Az Illyés Gyula nevét viselő teátrum nemzetközi elismertségét hangsúlyozandó megemlíti, a társulat bő egy évtized alatt 14 országban lépett fel sikerrel. Kitér arra is, hogy abban az épületben, ahol ma a színház működik, 1847 nyarán megfordult a lánglelkű költő is, akkor ott még fogadó volt.
A mai állapotokra rátérve az egyébként szakmai berkekben elismert kolléga megjegyzi, a magyarlakta településeken történelmi megnevezéseket viselnek a közterek, az intézmények, s elsősorban Beregszászra tér ki, ahol a névadásban minden sarkon a magyar história elevenedik meg. Beregszászt a kárpátaljai magyarság központjának nevezi, de hozzáfűzi, mára már a 25ezres városnak csak a fele magyar nemzetiségű.
Vaszil Bedzir cikkében meglehetősen nagy teret szentel a magyarlakta vidékeken felkapott falusi turizmusnak. Konkrétan a Beregszászhoz közeli Mezővári erre szakosodott lakóit említi. Elmagyarázza, sokan, elsősorban pedagóguscsaládok álltak rá erre a fizetéskiegészítő módszerre, s többnyire magyarországi turistacsoportokat fogadnak legendás kárpátaljai vendégszeretettel. Az anyaországból érkezőket feltétlen valamilyen helyi jellegzetes kulináris fogás, Mezőváriban például táskaleves várja, az italok között pedig elmaradhatatlan a saját készítésű beregi bor és a gyümölcspálinka. A vendéglátás viszont nem merül ki csupán az eszem-iszomban, szinte valamennyi külföldi csoport felkeresi a Vereckei-hágót, s elhelyezi koszorúit a magyar honfoglalás emlékének szentelt, kőből készült, hét méter magas alkotásnál. Hogy az emlékjel számos alkalommal szolgált az ukrán nacionalisták vandál dühkitörésének okaként, arról egy szó sem esik az idézett cikkben.
Arról már több, hogy a magyarság körében dívik még a fesztiválosdi. Szinte minden gyümölcs szüretekor ünnepelnek. Errefelé a szamócának, a szilvának, a meggynek, a szőlőnek, de a zöldségeknek, a krumplinak, a paprikának is van fesztiválja, no meg a magyaros ételeknek, a bográcsgulyásnak, a halászlének. No és a borpincékről sem feledkezik meg, például leírja az egyik legismertebb kárpátaljai borásznál, a kígyósi Sass Károlynál tett látogatása során szerzett élményeit.
A kárpátaljai magyarságot bemutató írását számokkal is érzékelteti. A 2001-es népszámláláskor a megyében 151ezer magyart tartottak nyilván, Ukrajnában pedig 156ezren vallották magukat annak, több mint 95 százalékuk egyúttal a magyart anyanyelvének is nevezte. 97 iskola működik a megyében, ebből 66 színmagyar, 31 pedig kétnyelvű, a 90 óvodából pedig 70-ben kizárólag magyarul tanítanak, 20-ban a magyar mellett ukránul is. Ungváron, Munkácson és Beregszászban lehet anyanyelven felsőfokú tanulmányokat folytatni, nagy sikerként említi, hogy a legjegyzettebb itteni egyetemen, az ungvárin, 2008-ban megalakult az önálló magyar kar. Szakmunkásokat is képeznek a vidéken, Munkácson és Beregszászban, a jánosi mesterképzőről viszont nem tesz említést. Vagy nem hallott róla, vagy csak megfeledkezhetett.
Végezetül persze a legaktuálisabb témáról, a kettős állampolgárságról is ír. Tényszerűen közli, Ungváron és Beregszászban, a magyar külképviseleteken van mód a könnyített honosításra, s nem tudni, milyen forrásra támaszkodik, de azt írja, már ötezren folyamodtak állampolgárságért Kárpátalján. Ezzel együtt leszögezi, az állampolgárság megszerzése ellenére a túlnyomó többség nem gondolkodik az áttelepülésen, jól érzik magukat saját szülőföldjükön és zárt kis magyar világukban. Megállapítását arra alapozza, hogy túlnyomórészt magyar híradásokat néznek és hallgatnak, kisebbségi sajtót olvasnak, kizárólag anyanyelvükön érintkeznek, sőt, sokan nem is tudnak ukránul. A magyarok erősen ragaszkodnak szülőföldjükhöz, hagyományaikhoz, s ez segített nekik, hogy a szovjet és az ukrán éra több évtizede alatt is megőrizzék identitásukat, ne olvadjanak bele könnyen a többségi nemzetbe. Azt viszont nem tudja megválaszolni, miként lehetne elérni, hogy az itt élő magyarok Ukrajnáért is felelősséget viseljenek, sajátjuknak érezzék az országot, mert úgy látja, ma ez még nem mondható el…
